„Nem kell nagy jóstehetség annak előrelátásához, hogy az elitképzés, elsősorban a gimnáziumi oktatás az egyházi intézményrendszer feladata lesz. Nemcsak azért, mert a főszabálytól eltérő módon szervezheti munkáját, választhatja meg vezetőit, fogalmazhatja meg pedagógiai programját, hanem azért is, mert részükre garantált a működéshez szükséges források száz százaléka. Az önkormányzati intézményrendszer –ha marad, ha nem váltja fel az állami – a szegények részére biztosítja a kétkezi munkához szükséges betanulás lehetőségét. Érettségit lehet majd szerezni a szakközépiskolákban, de az már világosan megfogalmazódott, hogy az nem lesz azonos a gimnáziumi érettségivel, tulajdonosa legfeljebb a szakirányú felsőoktatásba juthat be.
A tizenöt évre leszállított tankötelezettség, a felvételi rendszer szigorítása megalapozhatja a rosszul tanulók nagyszámú kiesését a közoktatás rendszeréből. Mi ebben a megtakarítás lehetősége? Szűkülhet az intézményrendszer, csökkenhet a pedagógusok létszáma.
A pedagógusok egy része örül. Visszakapja tekintélyét: nem kell a leszakadókkal bajlódnia, korlátozás nélkül buktathat, kizárhatja az iskolából a tanköteles tanulót is, számmal osztályozhat, a szülővel sem kell szóba állnia. Nem veszi észre, nem meri észrevenni, hogy a hatalom bábjává válik, nem veszi észre, nem meri észrevenni azt sem, hogy munkahelyét a bezárás fenyegeti. A majdnem kilencven oldal terjedelmű anyagban egyébként nem szerepel a szeretet szó. A hivatal és az engedély viszont annál sűrűbben.”