A japán földrengésről

„Munkába menet még tegnap reggel a Juventus Rádiót hallgattam az autóban. Csak pár órája voltunk az iszonyatos japán földrengés és cunami első hírei után. A műsorvezetők olyan építészt kerestek, aki segítene elmagyarázni a hallgatóknak, hogy milyen károkat tehet az épületekben egy tíz méter magas 800 km-es sebességgel közeledő árhullám. Aztán jött egy betelefonáló, aki azzal kezdett, hogy az ő testvére építész. De gyorsan váltott. Úgy folytatta, hogy megkérdezte: miért foglalkozunk mi a japán földrengéssel, és miért nem beszéltünk ugyanennyit az oroszlányi földrengésről vagy a borsodi árvizekről. A műsorvezetőknek elakadt a hangja. Nem csodálom, magam is megdöbbentem.

Nem kétséges, jobban fáj egy családtag elvesztése, mint egy távoli ismerősé. Megértem, hogy megrázóbb egy magyarországi baleset, mint egy távoli földrész tragédiája. De mellbevág, ha mások szenvedését úgymond nemzeti alapon relativizáljuk. Nem szoktam tévét nézni. Tegnap este mégis megnéztem a hiradókat. A pusztítás mértéke, az emberi tragédiák tömege letaglózó volt. Nekem is fájt a japán emberek fájdalma. És nem tudom, nem akarom összemérni ezt azzal, hogy a mi honfitársaink mennyit szenvedtek Borsodban.

Embernek kellene maradni. Mert először vagyunk emberek, és csak utána magyarok. Másik skálán meg először demokraták és csak a utána konzervatívok vagy éppen szociáldemokraták. Én így gondolom. A japán emberek fájdalmában meg mélységesen osztozom. A sors legyen könyörületes hozzájuk!”