„Engem személyemben a mondvacsinált vádak sem érintenek, mivel ellenem és kutatócsoportom ellen egyetlen vád nem hangzott el, mindössze azt az igaz tényt vonták be a rágalom lepedékével, hogy 2004-ben kutatócsoportom pályázatot nyert. (Elhallgatva a kutatócsoport létszámát, a pályázat időtartamát, s azt, hogy 24 másik humán tudományos pályázat nyert ugyanebben az évben, ugyanezen a pályázaton.) A vizsgálat bejelentése óta eltelt több mint egy hónap alatt az általam vezetett kutatócsoport pályázata ügyében nem történt följelentés. Mindazonáltal ez nem gátolja a Magyar Nemzet újságíróit abban, hogy kiváló kollégáim között megtisztelő módon mindig az első helyen soroljanak föl, holott ezt az ábécésorrend nehezen indokolja.
Kényszerítő erővel kell tehát arra gondolnom, hogy nem a föltárni vélt szabálytalanságok indokolják a példátlan sajtókampányt, a civilekkel szemben mindeddig soha nem tapasztalt szívósságú karaktergyilkossági kísérletet, hanem – mint egy másik interjújában Ön is megállapította – »kipécéztek« bennünket. A Magyar Nemzet nem is volt képmutató: kezdettől világossá tette, hogy a »liberális« filozófusokat akarja kriminalizálni. Ön a Magyar Tudományos Akadémia mintegy hatvan külső és tiszteleti tagjának tiltakozó levelére adott válaszában, noha nagy nyomatékkal hangsúlyozza az egyetlen vélelmezett szabálytalanság tényét, végül az ügy politikai vonatkozására is kitér, mégpedig velem kapcsolatban. (...)
Ezzel a gondolatmenettel, tisztelt Elnök úr, elismeri azt, amit mindenki tud belföldön és külföldön egyaránt, hogy a hecckampánynak politikai oka van. Az idézett mondat az enyém, és akkor írtam le, amikor lemondtam egy szakmai albizottság elnöki tisztéről, ahol hivatalból az úgynevezett Főbizottságnak is tagja voltam, melynek elnöke az eddigi szabályozás szerint a mindenkori miniszterelnök. (E szakmai bizottságokat azóta fölszámolták.) Politikai kritikámat ennél a hegyes mondatnál persze alaposabban is kifejtettem. Szeretném fölhívni a figyelmét, hogy miként kutatócsoportom témája sem függött össze politikai bírálatommal, úgy nem is ezért a mondatomért »kaptam kritikát a sajtóban«, hanem hatalmas összegek egyszemélyes »elkutatásával« vádoltak, s korrupciót, lopást, sikkasztást sejtettek. De ha Ön mégis összefüggésbe hozza a kriminalizálási törekvést idézett mondatommal, akkor egyetértünk. Igaz, az ember azt gondolhatná, hogy demokratikus klímában sem az ember munkáját, sem pedig biztonságát nem fenyegeti, ha csúnyákat mond a miniszterelnökről. Legföljebb visszaszólnak neki, ám nem fogják tyúk- vagy kabátlopási ügybe keverni. De hagyjuk. Mint ahogy hagyjuk most azt a mellékes szálat is, hogy amiképpen nem »szaladtam« külföldre, azonképpen az Akadémiához sem »futottam« védelemért, továbbá legjobb tudomásom szerint nem sebeimet nyalogatom, hanem fölveszem a kesztyűt. Fontosabb annak tisztázása, hogy a közéleti – politikai – kritika kockázata ma szakmai hitelrontás és köztörvényes bűnökkel való megrágalmazás lehet. Ahogy mondani szokták: quod erat demonstrandum.”
