„Néhány hete a Hírszerző című hírportál közölt egy pártállami állambiztonsági iratot arról, hogy annak idején hogyan dolgozott a titkosszolgálat a Vívószövetségben és az élsportolók között. A dokumentumban megemlítik, hogy Schmitt Pált a hatvanas évek közepén négyhónapos felfüggesztett börtönre ítélték foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés és köztulajdon rongálása miatt. A hírportál a Köztársasági Elnök hivatalához fordult, hogy megtudja, mi volt ez az ügy, de választ nem kapott. Én is megtettem, ugyanezzel az eredménnyel. És ezzel a dolog el van intézve. Nem szól senki, nem érdeklődik senki. Hogyan lehetséges ez egy szabad országban, ahol a sajtó szabad? Sehogy. Ráadásul ehhez a csendhez még új médiatörvényre sincs szükség.
Induljunk ki abból, hogy Schmitt mai megítélését, teljesítményét nyilván semmiben sem befolyásolja, hogy mit csinált 45 évvel ezelőtt. Valószínűleg az ügy nem volt jelentős, legföljebb arra volt esetleg jó, hogy az állambiztonsági szolgálat megpróbálja őt megzsarolni, mint annyi más embert annak idején, ám erre való utalás nem szerepelt az iratban. Az is elképzelhető, hogy a pártállami igazságszolgáltatás tévedett vagy alaptalanul meghurcolta az élsportolót. Ennek ellenére a magyar társadalomnak joga van tudni - ha egyszer a tény napvilágra került -, hogy mit csinált az államfő, aminek büntetés lett a vége, a hatalomnak pedig kötelessége megmondani. (...)
A mai Magyarországon azonban, ahol a sajtó látszólag szabad, nem így megy. A hiába próbálkozó néhány újságíró mellé nem sorakozik fel azonnal és automatikusan az egész média, és nem teszi lehetetlenné az elnök számára, hogy kibújjon a számára nyilván apró kellemetlenséget okozó kérdés alól. Így aztán a dolog pár hét alatt kifullad, az emberek azt hihetik, hogy lám, a sajtó szabad, hiszen ezt is meg lehetett írni, csakhogy mégsem egészen szabad, mert ahhoz már nem meri venni a bátorságot, hogy kierőltesse a választ a Sándor-palotából.”
