„A barakk hátánál kőrakás. Vasárnap. Nem dolgozunk. Ide húzódtunk el mi magyarok istentiszteletet tartani. Lazán szétszórva ülünk, mintha csak beszélgetnénk, az istentisztelet tilos. Isten eszembe juttat mindig egy új Igét vagy bibliai történetet. Bejön a szögesdrótok mögé, hogy velünk találkozzék. Úrvacsorát is veszünk. Ötgrammnyi marmaládénkat félretesszük, kicsi vízzel összekeverve. Kicsit zavaros lesz, valami erjedésen megy át. Ez a bor. Kenyerünk a 25 deka napi fejadag (mikor dolgozunk, annyi járna), vagy ha nem, a lapos hideg málé. Most úrvacsorát veszünk újkenyérre. A lelkünk megtisztul és könnyű lesz. Meztelenre vetkőztethetnek, mindent átkutathatnak, halálra éheztethetnek: de Krisztust nem lehet elvenni tőlünk és bennünket sem Tőle. A templomozás napi békességével megyünk vissza a barakkba. Eszembe jut a II. Helvét Hitvallás meghagyása: az istentiszteletek megtartassanak.
Sajnálom római katolikus szolgatársaimat. Ők az ő hitük szerint csak valódi borral és ostyával áldozhatnak. Ez azt jelenti, hogy a szabadulásig el van zárva tőlük az úrvacsora »unio mistica cum Christo«-ja. Milyen jó, hogy mi nem vagyunk az anyaghoz kötve - gondolom. Persze dogmatikai kérdés ez is. Künn meg lennénk botránkozva, én is, ha valaki így osztana úrvacsorát, mert Krisztus parancsával tréfálni nem lehet. De itt érezzük, hogy marmaládés kotyvalékunkat jelenlétével megszentelte az Úr!
*
»Nézd, Pali bátyám, ne bántson a dolog - mondom. - Mi hiszünk abban, hogy semmi sincs az Isten akarata nélkül, s ha Ő úgy akarta, hogy börtönbe kerüljünk, annak célja volt. Szükség van itt is lelkipásztorra, nekünk ezt osztotta ki Isten, mi ezt az Ő kezéből vesszük el, és ezért örömmel végezzük. Nem, igazán hidd el, hogy szeretünk és nem haragszunk reád.« »Nektek papoknak könnyű, ti mind ezt mondjátok, a ferencrendiek is« - sóhajt Fodor Pál. Itt mond el dolgokat volt elképzeléseiből, terveiből. »Én tudom, hogy miattam vagytok itt, és ezt nem tudom elviselni.« Hiába győzzük, később Szőcs Ignác, Hajdú Leánder is, vigasztalhatatlan marad. Szabadulásunk után egy emeleti folyosóvégi nyitott ablakon egy éjszaka kizuhan. Senki sem tudja, hogyan...
*
Most kukoricát kapálunk. Azazhogy nádat. Éles kapa kell hozzá, hogy a mindig újranövő deltai nádat kivágja, s így megóvja a pusztulástól a kukoricát. A szőlőbe már nem visznek, ott már ehetőek lesznek a fürtök. Harsognak a kapavágások, az őrök, a fegyveres kordon lassan halad velünk. Valaki ismerős dallamot énekel. Még az én botfülemnek is ismerős. A kapálókkal sorokat cserélgetek, s közelebb húzódom a géppisztolyos őrhöz. Most már tisztán hallom, énekel: »Az áldott orvos közeleg, a drága főpap Jézus.« Hát itt is itt van. A géppisztolyos mögött. A katonaszívben, a kordon fölött is itt van. Nem hagy egyedül.
Fiatal kiskatona az őr. Megszólítom. »Református lelkipásztor vagyok. Bízzon bennem.« »Én is református vagyok. Én is haragszom rájuk - mondja. Az apám házát is elvették Sepsiszentgyörgyön. Ide soroztak be katonának. Itt kell lennem, de nemsokára megyek szabadságra.« Címeket mondok neki. Megkérem: vigyen üzenetet haza, hogy élek. Megígéri.
Egy hónap múlva újra látom. Odahúzódom a közelébe. »Volt szabadságon?« »Igen.« »Elvitte az üzenetet?« »Féltem« - mondja. Azt sem tudom, hogy hívják, s hogy vajon Sepsiszentgyörgyön van-e még. Azóta már régen nem kiskatona, lehet, a fia volt vagy az unokája lesz az. De most az idők messze távolából szeretném megköszönni az éneket, amivel a legnehezebb napokban ajándékozott meg rajta át az Isten, és azt, hogy nem hazudott, akkor sem, amikor visszajött.”