„Ami az európai hatalmakat illeti, legjobb lenne – de Washingtonnak is –, ha hallgatnának, főként miután a tunéziai diktátor kegyeit is élvező francia miniszter a forradalom első napjaiban rendfenntartó erőket ajánlott fel a ma már Szaúd-Arábiába menekült diktátornak. Miközben az álarcként viselt értékek felülete odasül. A nyugati hatalmaknak maradék becsületük megőrzésére – ha egyáltalán maradt belőle valami – az »umma«, a magát egységesnek tekintő arab nemzet, de az egész muzulmán világ szemében legjobb lenne felhagyniuk átlátszó hazugságaikkal. S hogy a Nyugat retteg az iszlám fundamentalizmustól? Biztos? Akkor vajon miért reszketnek az iszlám terroristákat is támogató wahhabita szaúdi uralkodóház uralmának fennmaradásáért, miközben egyre jobban elfordulnak a szekuláris (világi), demokratikus Törökországtól?
Másrészt, ha – mint kiderült – érdekekről van szó, akkor azokat most higgadtan, »reálpolitikusan« újra kell gondolni. Elodázhatatlan végre megválaszolni a kérdést: vajon miért egy kis, a szomszédját megszálló ország status quója legyen továbbra is az amerikai és vele a nyugati világ külpolitikájának alfája és ómegája, tudomást nem véve a globális gazdaság stabilitásához elengedhetetlen, az energia nagy részét szállító közel-keleti országok népeinek emberi mivoltáról?”