Nem volt könnyű az indulás

„Mikor döntött úgy, hogy színésznő lesz?

Egy kis faluban nőttem fel, Csengerben. Először táncosnő szerettem volna lenni, már kisgyerek koromban kaptam balettcipőt, de sajnos kipróbálni nem volt lehetőségem. Nagyapám, Eszenyi Sándor iskolaigazgató volt. Az ő könyvtárában szinte mindent megtaláltam - Molnár Ferenctől Németh Lászlóig. Rendezett, szavalt, dalokat írt. Talán tőle örököltem szervezőkészségemet is. Gyerekkoromban sokat hallottam Eszenyi Olgáról, aki a Nemzeti Színházban és a Vígszínházban is játszott, és távoli rokonom volt.

A gimnázium alatt döntött úgy, hogy táncosnő helyett színésznő lesz?

A '74-es nagy árvíz után Csenger helyett Mátészalka lett a járási központ. A szüleim akkor úgy érezték, hogy a mi fejlődésünk szempontjából fontos, hogy Debrecenbe költözzünk. Az agrártudományi egyetem irodalmi színpadára jártam, és harmadikosként, 1976 nyarán statisztáltam a Rencz Antal által rendezett Oresztészben, ahol Takács Kati és Blaskó Balázs volt a főszereplő, és már ott játszott mostani kollégám, Reviczky Gábor is. Rencz később stúdiót alapított a debreceni Csokonai Színházban, és felvételt nyertem oda, és fél éven át járhattam ének-, beszéd- és mozgásórákra.

Utána egyből felvételizett a színművészetire?

Igen, és a sors keze, hogy Horvai István és Kapás Dezső osztályába kerülhettem, hiszen ők csak négyévente indítottak osztályt, ahogy Marton László is, aki az első rostán engedett át. Életem három legfontosabb színházi találkozását a születési dátumomnak köszönhetem: lehet, hogy más tanároknak az én alkatom nem lett volna megfelelő. Ők az egész színházi gondolkodásomat meghatározták, de sokat köszönhetek még Valló Péternek, Iglódi Istvánnak, Montág Imrének és Fábri Zoltánnak is. A főiskolán különösen szerencsés voltam: mert azon felül, hogy nagyszerű mestereket kaptam, csodálatos osztálytársaim voltak. Mindannyian szerettünk dolgozni, majdnem mind vidékről jöttünk, az osztály nagy része csak akkor ismerkedett Budapesttel.”