„hvg.hu: A sajtó néhány szegmense önre ragasztotta a »cigányozó rendőrkapitány« jelzőt, mert 2009-ben nyíltan kimondta, hogy a közterületi rablásokat szinte kizárólag cigányok követik el. Ezután felettesei eltávolították a beosztásából, majd több politikai oldal vezetői, Miskolc akkori polgármestere és jókora civil tömeg tüntetést szervezett a hivatalába történő visszahelyezéséért. Akkor senki nem ajánlotta fel, hogy kérje a nyugdíjaztatását?
Pásztor Albert: Önök is tévesen idézik az általam elmondottakat, ahogyan azt számos média teszi. Egy sajtótájékoztatón 2009 januárjában ismertettem az utóbbi 5-6 hét kiemelt bűnügyeit, közöttük a rablásokat, mert azzal tartoztam a nyilvánosságnak. Ott tényként közöltem a durva elkövetési módokat, az elkövetők életkorát és bűnügyi előéletét. Legnagyobb sajnálatomra ki kellett mondanom, hogy az ott felsorolt valamennyi rablás elkövetője cigány származású volt. Ennyi idő távlatában úgy ítélem meg, hogy akkor a miskolci embereket tájékoztatnom kellett arról: hol legyenek körültekintőek, mire ügyeljenek, hogy ne legyenek rablás sértettjei. Lehet, hogy nem szerencsés, ha mindezt egy vidéki rendőrkapitány mondja ki, de tudtam, hogy nálam erre hivatottabbak ezt nem teszik meg. Márpedig az elhallgatás nem fér össze a lelkiismeretemmel és a szakmámmal sem. Emiatt támadtak a belvárosi szalonjogvédők vagy kutatási ösztöndíjjal a »terepre« tévedő szociológusok, antropológusok, szavazatéhes »politikusok«. Akik viszont önfeláldozóan tesznek a cigányságért, azok elfogadták a nyilvánosságra hozott adatokat. Tudták, hogy ezt a problémát felszínre kellett hozni, mert »helyzet van«. Ezután mondta Tölgyessy Péter, hogy a romakérdésben mintha egy gát szakadt volna át. Tele van a magyar sajtó azzal, mit gondolnak értelmiségiek erről a témáról. Utólag örülök, hogy mindezt kiváltottam.
hvg.hu: A nyugdíjaztatásával kapcsolatos cikkek hozzászólásaiból kiderül: komoly népszerűségnek örvend környezetében, de az ország távolabbi pontjain is.
Pásztor Albert: Meghatódtam, amikor a civilek és a pártok kiálltak mellettem, és most is örülök az emberek szimpátiájának. Soha nem tekintettem magam mártírnak, csak olyan sikeres rendőri vezetőnek, aki nem bújt a szabályok mögé, nem várt útmutatást, hanem cselekedett, amikor indokolt volt. Mindezt olyan csoport élén tehettem, akikre mindig számíthattam, és akik megbízhattak bennem.”