A múlthamisítók szabadsága

„Nagyon sajnálom, sőt, kifejezetten lelkifurdalásom van amiatt, hogy szándékommal ellentétben nem volt időm és energiám feldolgozni a hosszúnevű albizottság jegyzőkönyveit. (...) Így aztán mindazokkal a kollégáimmal és más szakemberekkel együtt, akik ugyancsak nem végezték el a köz tájékoztatására ezt a munkát, néma cinkosa lettem annak a példátlan közelmúlthamisításnak. (...)

Tudtam akkor is, minden egyes konkrét esemény után tudtam, hogy értelmezési verseny kezdődött, épp annyi, ahány vitás esemény volt. Tudtam azt is, hogy Magyarországon a tapasztalatok régóta nem arra valók, hogy az emberek végiggondolják őket, megértsék, mi miért történt velük, noha a folyamatos és szerves korrekciónak nincs más módja. Tudtam tehát, hogy az értelmezési verseny tétje sem ez. Hanem az, hogy például az a megrendítő tapasztalat, amelyet az jelentett, hogy egyetlen éjszaka alatt elveszítettük az elemi biztonságérzetünket – azon a bizonyos 2006. szeptember 19-ére virradó éjszakán, majd a sok-sok rákövetkező éjszakán és nappalon –, a brutális utcai harcosokat és primitív rendszerdöntőket vagy a rendfenntartókat erősíti-e. (...)

Az a szomorú helyzet, hogy az alkotmányunkat, a jogrendszerünket, a szabadságunkat, a tulajdonunkat, az egzisztenciákat ma nem azért tehetik tönkre, mert kétharmaduk van. Hanem azért, mert hagytuk – helyesbítek: hagyták, minden rendű és rangú honfitársaink hagyták, hogy idejében és sikeresen tönkretegyék a valóságérzékelésüket, a szavaikat, az erkölcsi érzéküket, a mérlegelési képességüket. A saját belső szabadságukat.”