„Amint kidugjuk a fejünket innen, és átnézünk a törzsi harcainkon, egy olyan világban találjuk magunkat, ahol minden súlyos belső sérülést kárörvendve fogadnak a riválisok, ahol csak az maradhat talpon – de az sem mindig -, aki legalább az alapkérdésekben maga mögött tudhatja az országát. Alapkérdésekben, mondom, olyan ügyekben, amit a nemzeti érdek világába szoktunk sorolni, és amelyek ki is jelölik helyünket a világban. Nem szeretni kell a kormányt, nem is ájultan követni, hibáit, bűneit rejtegetni; de ha erős országot szeretnénk, akkor kardozni itthon kell, a hátbaszúrást pedig el kell felejteni.
De vajon mi a teendő akkor, ha meggyőződésünk, hogy a kormány a szakadékba vezeti az országot? Lehet-e, szabad-e némasággal vagy szégyenlős távolságtartással a nemzeti érdekre hivatkozva támogatni egy rossz politikát? Sokan bizonyára lelkesen bólogatnak – persze csak akkor, ha éppen az ő kedvenc törzsfőnökük áll az ország élén. De a lelkes Orbán-pártiak a világért sem gyakorolták volna ezt a »nemzetvesztő« Gyurcsány esetén, ahogy az Orbán-ellenesek sem teszik ezt most, amikor az »antidemokratikus« veszélytől való félelmükben néha már csak a nemzetközi politika segítségében bíznak.
Pedig egyszerű lenne a megoldás: bármekkorák is a belső ellentétek, bármennyire is eltérőek az álláspontok, csak húzni kellene egy képzeletbeli vonalat. Hogy meddig vitázunk, harcolunk, küzdünk az igazunkért egymás ellen, és honnantól kezdve tartjuk fontosabbnak mindazt, ami összeköt, ami egyesít, ami azonossá tesz. S miközben húzzuk azt a vonalat, még valamire szükség lenne: meglátni az ellenfélben, a riválisban azt, akit a külvilág lát. A másik magyart.”