„A nagy tüntetés erőt mutat, a kicsi gyöngeséget. Több kicsi több különálló gyöngeséget. Akiknek a köztük lévő távolság elég ok ahhoz, hogy ne tüntessenek együtt akkor sem, amikor ugyanazért és ugyanaz ellen tüntetnek, nem várhatják el senkitől, aki hasonlóképp távol áll tőlük, hogy a közös ügyre való tekintettel győzze le az idegenkedését, tegye félre pár órára mindazt, ami elválasztja tőlük. (...)
Ellenzéki pártok összefogása a kormány által megtámadott demokratikus alapelvek védelmében – erről ma Magyarországon minden tájékozott, politizáló polgárnak a Demokratikus Charta jut az eszébe (pláne, hogy újjá is alakult, és éppen ő szervezi az egyik tüntetést). A Demokratikus Charta közös ellenzéki felhívásként kezdte a demokratikus alapelvek (nagyon is indokolt!) védelmében, és ebből fújódott föl a felhíváshoz csatlakozók (többek között az egész Fidesz-frakció) bármiféle felhatalmazása nélkül házasságszerző szervezetté, s lett a »szoclib« koalíció kovácsa. A charta a nemes első mögött rejtőző hátsó szándék szimbóluma lett. Volt is mit szimbolizálnia az elmúlt két évtizedben.
A chartafóbia tehát érthető. De a legfőbb ideje lenne kigyógyulni belőle, mert nem lehet árnyaltan, hatékonyan és értelmesen politizálni ott, ahol minden összeállás megkérdőjelezi, hitelteleníti a különállást.”