„A cél, amit a kormány a törvénnyel el akart érni, valóban találkozik »az emberek igazságérzetével«: elég világosnak tűnik, hogy az elmúlt időszakban megismert csillagászati összegű végkielégítéseket nem az illetők szakmai teljesítménye alapozta meg, s felvetődött az a gyanú is, hogy visszacsorgattak a pénzekből az akkori kormány- és önkormányzati hatalom képviselőinek. A közvagyon fosztogatása azonban a »régi szabályok« szerint is jogsértésnek számít. A 98 százalékos törvény logikája hibás, mert úgy csinál, mintha a kifizetett pénzek elkobzásával megoldódna az a probléma, ami az emberek igazságérzetét sérti, holott egyáltalán nem oldódik meg. Attól, hogy Szalainé visszafizeti a nagy lóvét, még nem tudtuk meg, hogy ki és milyen megfontolásból döntött úgy, hogy kifizeti neki azt. Nem tudjuk, hogy volt-e a háttérben politikai motiváció, nem tudjuk, hogy jóváhagyták-e az akciót az előző kormány prominensei, vagy csupán annyiról volt szó, hogy valaki megtalálta a saját zsebében a kasszakulcsot, és úgy gondolta, azt csinál vele, amit akar.
A »régi szabályok« (a hatályos törvények) számos polgári és büntető tényállást kínálnak fel arra, hogy ezek a pénzek peres úton visszaszerezhetőek, a felelősök büntethetőek legyenek. Ha valamiről szólnia kell a kormány elszámoltatási programjának, az éppen ez. Lehet, hogy macerásabb dolog megtenni a feljelentéseket és végigvárni néhány tucat eljárást, mint elfogadni egy néhány soros törvényt, de az én igazságérzetem azt követeli, hogy aki jogszabályt sértett, azt bíróság ítélje el és büntesse meg, aki a polgári törvénykönyvbe ütköző módon szerződött, arról a bíróság mondja ki ezt és maradjon rajta egész életére. Aki viszont nem követett el semmit, attól ne vegyék el a neki járó pénzt, csak azért, mert az ötletszerűen meghúzott értékhatár miatt belekerült a szórásba. Elszedni mindenkitől a pénzt: ez nem az emberek igazságérzetét elégíti ki, hanem egy sokkal kellemetlenebb indulatukat, amiből Magyarországon sajnos ugyancsak nincs hiány. Az irigységet.”