„Ha józan előrelátással bíró, felvilágosult szabadelvűek lennénk, biztosan nem örülnénk osztatlanul annak, hogy a kiszámítható és takarékos költségvetési gazdálkodás helyett a kormány a bankok és más kipécézett ágazatok nyakába sózza egy különadó kigazdálkodásának a gondját, hogy azután ennek következményeként mi, a nép, mi, a vállalkozók jussunk drágábban és nehezebben a szükséges hitelekhez, szolgáltatásokhoz. Ha a magunk időskori megélhetéséért valóban felelősséget érző felnőttek volnánk és nem olyan nagyapák, akik unokáik poharából akarják kiinni a kakaót (l. Enzensberger híres verse a Brezsnyev-korszakról), akkor ezrével vonulva tüntetnénk az ellen, hogy a kormány el akarja lopni idős napjainkra félretett magánnyugdíjpénztárban lévő megtakarításainkat.
Ha a szabadságjogokért és a jogállamért aggódó szabadelvűek lennénk, döbbenten hallgatnánk az alkotmányozó bizottságba behívott egykori miniszterelnök javaslatát, aki a felvilágosodás óta szerte a világon elfogadott hatalommegosztás elvét akarja elvetni, amikor a kormányfő hatalmába utalná a Legfelsőbb Bíróság elnökének a kinevezését, a hadsereg főparancsnoki jogkörének a gyakorlását vagy a Legfőbb Ügyészség ellenőrzését.
A kormányváltás óta nem a még megmaradt kiskirályokat, oligarchákat söpörték el, hanem egy néhány száz éve letűnt, központosított rendszert, rendi monarchiát kezdtek berendezni. Hazánkban újjászületett az uralmi láncolat, mely a pártállam éveiben a pártfőtitkártól haladt a portás felé, és amely a XVIII. században élt orosz cár, I. Péter által bevezetett szolgáló nemesség rendszerének bolsevik változata volt. (...)
De a vállalkozói, vállalatvezetői körökből nem hallatszanak az állami gyámkodás vagy a nagyvállalati eluralkodás ellen tiltakozó hangok. Ellenkezőleg, a magyar vállalkozók többsége a nagytőkések, a nagyvállalatok és a nagybankok vezetőinek a kegyét keresi, a kegyosztásból óhajtanának versengve részesedni, a »nagyok« szolgálatába akarnának állni, csak adjanak nekik védelmet. A magyar nagytőkések, a magyar nagyvállalkozók ugyanis nem passzív, szemlélődő résztvevői a hatalmi átalakulásnak, hanem lelkes hívei, amit jól mutat az egyik vidéki focicsapat díszpáholyában támadt hirtelen lökdösődés a jobb helyekért. A futballstadionok VIP-páholyában együtt drukkolók – akár a módosított alkotmányba várhatóan bepréselt felsőház leendő tagjai – jelzik, hogy kik alkotják és milyen alapon az új rendet. A nagyvállalatok és nagybankok vezetői, a magyar nagytőkések megnyugodva veszik tudomásul, hogy »egybeforr, ami összetartozik«: a középkorban megszokott módon osztatlan és egységes királyi hatalom.”