„Úgy viselni talán, mint Jób. Rációval perelni a gondviselést, az egyetlent, amiben semmi ráció nincs. Vagy sikítani talán, mint a Bádogdob Oszkárja, míg meg nem reped minden üveg; felüvölteni tán fájdalmas zenére, mint Zakk Wylde a Stillborn elején. Vagy piszmogni csak csendes katatóniában, mint Popriscsin a tollhegyekkel.
A csapás kivédhetetlen. Az égből jön, akkor is, ha ember keze vétett. És emberkéznek kell helyreállítania, ha égből jött is a veszedelem. Ki véd meg bennünket a csapásoktól…?
És mégis, csak bizonytalanul mondom néktek, talán mindennap úgy kellene élni, mintha az lenne az a nap. Mintha bármelyik nap jöhetne jégeső, ár, forgószél, vörösiszap. Persze dehogy lehet így élni. Városon semmi esetre sem. Saját hálónkba gabalyodtunk már, lehetetlen meglennünk a madzagjaink meg az azokra szerelt végberendezések nélkül, vagy a madzag nélküli végberendezések nélkül, ad absurdum a madzag nélküli madzagok nélkül.
Falun még nem a szupermarketből és wifin át jön minden. Személyes viszonyban van mindenki a tárgyakkal, a kerttel, az úttal, a krumplival, a szomszéd cicával, az autóbeállóval. Ott még visszamehetünk a dolgok születéséhez, kinek a keze munkája teremtette, ami kinő a földből, és tudni még annak a történetét is, hogy került a Laci sofőr a buszkormány mögé, vagy az új postáskisasszony az ablakhoz. Mindennek megvan a maga története, a maga gazdája.
Ha az ár elmos mindent, a történeteket is elmossa. A tavaly nyári vakolásét, a lagzira készülődését, az új számítógépét, a fényképezőgépét, az első iskolai napét, a sufni megjavításáét. Kegyetlen szörny az ár, aki csak zabálni szeret, mintha egy horrorfilmből jött volna. Nem torpan meg semmi előtt, nem hatódik meg semmin és nincs lelkiismerete.”