„A duci csíkos tízes, Isten 165 centis kis keze minden idők egyik legnagyobb futballistája volt. Földöntúli tehetség a gyöpön, de a pályán kívül, hogy is mondjuk, esendő és meglehetősen egyszerű észjárású fiú.
Ahogy az ilyesmi lenni szokott, az ezerfejű cézár, izé, emberek addig még elnézték neki a drogozást, a maffiózó barátokat, zabigyerekeket, miegyebet, amíg ő volt a legnagyobb, a legistenibb, de ahogy közeledett a játékoskarrier vége, márpedig a mérhetetlen sok kokain és más rosszaságok miatt nagyon gyorsan közeledett, egyre kevésbé volt megbocsátó a NÉP.
Pedig Diego, az isteni, másra sem vágyott, mint a NÉP szeretetére és nagyon nehezen viselte a szeretetfogyatkozást. A szeretetéhes Diego fölfedezte magában a népit, az igazi latin-amerikait, összebarátkozott Castróval, Hugo Chávezzel, és együtt utálták végre mindazt, ami tönkretette őt is, az embereket is, az egész NÉPet: a pénzt, a dollárt, az embertelen pénztőkét, a bankárvilágot, a spekulációt. A kapitalizmust, mint olyat. Hiszen ő mindig a kisemberrel, az elesettel volt, sosem felejtette el, honnan indult, talán épp ezért hagyott Olaszországban 37 millió eurós adótartozást.