Biszku Béla ma is kommunista: nem kér bocsánatot

„Ha nem a párt vezetői adták ki a közvetlen utasításokat, de mégis a párt irányította az államot, és vezetőinek lehetősége volt beavatkozni az alsóbb szinteken folyó ügyekbe, még ha ezt nem is tették meg automatikusan – amivel Biszku is védekezik - akkor ki felelős személy szerint egy kivégzésért, egy egyetemről kirúgásért, egy rendőrségi ügyért? Az, aki bíróként kimondta a halálos ítéletet? Vagy az, aki belügyminiszterként hangot adott a nemtetszésének, amiért túl enyhék az ítéletek, és kevés a "fizikai megsemmisítés"?

A dokumentumfilm igazi drámává válik, amikor ezek a kiolthatatlan ellentétek egymásnak ütköznek. A kérdezők a rendszer nyilvánvalóan elnyomó tetteire, a kivégzettek magas számára várnak választ Biszkutól, aki vagy egyszerűen nem tud mit mondani, vagy a törvényes módszereket emlegeti, vagy azzal vág vissza, hogy az 56-os felkelők is megöltek háromezer kommunistát, és ma, a kapitalizmus visszatértekor százezrek vannak munka nélkül, ami a kommunizmus idején nem volt. A riporter hiába kérdez, a válaszadó hiába magyaráz, nem ugyanazon a pályán játszanak. A film egyik kulcsmondát sajátos módon épp Biszku mondja ki: nem ugyanazon a világnézeten állnak, nem fogják megérteni egymást.

A náci- és kommunistavadászat minduntalan ebbe a zsákutcába fut bele: az áldozatokat képviselők a jogos düh és felelősségre vonás fegyverével felszerelve támadnak, de öreg bácsikákat találnak magukkal szemben, akik talán értik, hogy őket miért gyűlölik, talán azt is értik, hogy így vagy úgy, embereket ölt meg az a rendszer, amit ők kiszolgáltak, de mégsem tudnak az egésszel mit kezdeni. Mert ők a rendszerben hittek és azt szolgálták. Vagy, mert eltelt 50-60-70 év, és eddig senkit nem érdekelt, hogy mit csináltak ők, akkor és ott.”