„Mondom, kiszállt a nyelvrendőrség a nép ellenségeihez, a mocsok, hazaáruló magyar párthoz, és körbevizslattak. Hogyan képzelitek, szegezte a kérdést a portásnak egy bőrkabátos úr, hogy Szlovákiában a hunok nyelvén vartyogtok? Takarodjatok vissza Ázsiába, de előtte megfizetitek a félmillió eurós kiszállási díjunkat. Esetleg valami fejpénzt a Nagy Testvérnek, mielőtt átdobunk benneteket a Duna másik oldalára.
Big Brother is watching you, suttogta egy megrémült magyar az MKP padlásán, ott, ahol a menekülő felvidéki magyarok összezsúfolódtak. Vacogva a rémülettől mindannyian arra gondoltak, micsoda szerencsétlenség, hogy magyarnak születtek. Gyerekek, asszonyok, meglett emberek zsúfolódtak össze a padláson, s milyen messze volt már az idő, amikor a magyarok országa – az örökös alkalmazkodási kényszer helyett – tehetett volna valamit értük.
Kinn, a magyar párt székháza előtt időközben eleredt az eső, és az utcákon feltünedeztek az önkéntes nyelvrendőrök is. Mert a komor, szürke Szlovákiában, a nemes szlovák nemzet hazájában egy idő után mindenki önkéntes nyelvrendőrré lesz. Fülelnek a sífelvonónál, őrt állnak a boltban, a kocsmában, az utcán, az iskolában egész álló nap lesik, ki merészel nem államnyelven gondolkodni és beszélni. Nem kell oda erőszak és kényszerítő erő: az újbeszél nyelvet tökéletesen elsajátító szlovák nemzet szinte valamennyi tagja úgy gondolja, a magyaroknak a történelem szemétdombján a helyük. Az az igazság, hogy meg is szokták már a magyarüldözést: jöhetnek-mehetnek a Nagy Testvérek, ők nem változnak, önkéntes gondolat- és nyelvrendőr a szlovák polgár egytől egyig. Nélkülük, az istenadta nép nélkül a Nagy Testvér hatalma annyit érne csak, mint húsz deka liptói túró országos éhínség idején.”