Zseninek született – búcsú Puhl Sándortól

„»Na, gyerekek, ha az idén megkapjuk a BL-döntőt, elvisszük a Szöllőt is« – Puhl Sándor mondta ezt 1997 tavaszán, az UEFA-kupa elődöntője után, amikor megszokott szertartás szerint Ferihegyen még beült egy kávéra a hazaérkezéskor akkori állandó kollégáival, Bozóky Imrével és Hamar Lászlóval. Én pedig rendszerint ott vártam őket, félig még játékvezetőként, félig már újságíróként, majdnem húszévesen.

Nem túlzás, hogy bálványoztam, hiszen a mi generációnknak ő volt az a magyar futballsztár, aki Détári Lajos után a nemzetközi elitben képviselte Magyarországot, aki ott volt a pályán, együtt Roberto Baggióval, Romárióval, Paul Gascoigne-nal, Andy Möllerrel. Akkoriban a válogatottunk nem jutott ki nagy tornákra, a klubjainkat egyre megalázóbb pofonokkal selejtezték ki a kupákból, csakis Puhl Sándor révén érezhettük, hogy van némi közünk egy-egy Eb-hez, vb-hez, BL-sorozathoz. Pontosabban egy-egy Bajnokok Ligája- vagy világbajnoki döntőhöz! Ha úgy tetszik, ő az egyetlen magyar, aki megnyert egy vb-finálét. Persze, nem úgy, persze nem játékosként, de akkor is! Ezt éreztük sokan, amikor a Puhl Sándor által 1993-ban vezetett UEFA-kupa-döntő után az akkoriban elnéptelenedő, érdektelenségbe fulladó játékvezetői tanfolyamok szervezői a budapesti szövetségnél egyszer csak azt tapasztalták, hogy tolonganak a jelentkezők a Curia utcában, és sok-sok év után ismét a nagyteremben kell tartani a kurzust. Szerintem ott szinte mindenki Puhl Sándor sikerei miatt akart játékvezető lenni, én biztosan.

Ha létezik olyan, hogy született futballbíró, akkor ő az volt, az ösztöneiben, a zsigereiben érezte egy-egy, mégoly kritikus helyzet tökéletes megoldását. Legendás, ahogyan fölülbírálta a partjelzőjét a világbajnoki döntőben éppen úgy, mint később a BL-fináléban. Hihetetlen kockázatvállalás, döbbenetes reflexek, és egészen elképesztő magabiztosság. No, igen, kibillenthetetlen, lehengerlő volt, ha ott volt egy társaságban, nem sokan tudtak mellette megszólalni, igaza pláne nemigen lehetett másnak. De ez az egyéniségének elválaszthatatlan része volt, sikerei kulcsa, el kellett fogadni, hogy lehetetlen egy vitában fölé kerekedni, hiszen a pályán megszokta, kivívta, hogy korlátlan úr, nem tűrt ellentmondást. Ami nem jelenti azt, hogy egyben ne tisztelte volna végtelenül a játékot és a játékosokat, ami a jó bíró első számú ismérve. Bár »jó bíró nincs«, mondogatta sokszor, hiszen róla csak akkor beszélnek, ha baj van vele. A tekintélyére jellemző ugyanakkor, hogy volt olyan NB I-es meccs – nem akartam hinni a szememnek -, amikor egyetlen egy bedobás irányát sem mutatta a karjával: a játékosok maguktól tudták, hogy ki dob, meg sem próbáltak trükközni, s amikor egyszer mégis vita alakult ki, a közelben álló Puhl csak a tekintetével és fejbiccentéssel jelezte a helyes irányt, mire a vitatkozó játékos azonnal átadta a labdát ellenfelének. Legendás az az eset is, amikor Buenos Airesben betűrette Maradonával a mezét, vagy amikor az őrjöngő Üllői úti telt házzal a háta mögött reklamáló Simon Tibornak azt blöffölte, ki van kötve a cipőfűzője, mire az kissé előrehajolt, hogy ellenőrizze a cipőjét, a közönség pedig megnyugodott, mert csak annyit látott, hogy a falkavezérként harcoló Simon meghajol a játékvezető és annak akarata előtt. És hány, de hány sztorit lehetne még feleleveníteni a hozzá kötődő legendák közül, a játékvezetői edzőtáborok vacsorái mellett nevetve ismételt történeteket. Az egyik ilyet éppen tőle hallottam néhány éve, amikor meghívott az NB I-es bírók törökországi edzőtáborába, egy igazán szürreális történetet arról, hogy miként »illett« egy kelet-magyarországi NB II-es meccs után fiatal bíróként nemcsak ebédre vendégül látnia a játékvezető-ellenőrt, hanem aztán kivinni őt a vasútállomásra is, sőt végül egészen hazáig fuvarozni Budapestre, ahol még a lakásban berendezett kisállatkereskedés madarai közül is meg »kellett« egyet vásárolnia... Így ért haza hajnalban Egerbe, kalitkával a Lada hátsó ülésén, és egy remélhetőleg őt méltató ellenőri jelentés reményében... A Szépek és bolondok kultikus bírófilm abszurd és szomorkás világából, a hanyatló magyar futballból így tudott ő felkapaszkodni a nemzetközi elitbe, annak is a tetejére. Hiszen négyszer választották meg a világ legjobbjának a saját szakmájában, ami egészen döbbenetes teljesítmény még akkor is, ha olyan nagyszerű magyar sportvezetők egyengették az útját, mint Szepesi György, Nagy Miklós, Palotai Károly. Ráadásul a pocakos, idős, volt játékosból lett játékvezetők típusa után ő volt az atlétikus, fiatalos futballbíró mintaképe: amikor 39 évesen vb-döntőt vezethetett Los Angelesben, kimondottan fiatalnak számított a szakmában. Ma már persze sokkal fiatalabb és atlétikusabb játékvezetők jellemzik a nemzetközi elitet, ám az is igaz, hogy Puhl Sándor egyéniségével összeegyeztethetetlen lenne, hogy valami »VAR« felülbírálja az ő döntését. Őt ugyanis lehetetlen volt felülbírálni, talán ezért is hurcolta meg az UEFA, miután egy mindenki által piros laposnak gondolt, súlyos sérülést okozó szabálytalansággal kapcsolatban utólag is kötötte az ebet a karóhoz a hivatalos jelentésében: még sárga lapot sem kellett érte adni. A Nemzeti Sportot tudósíthattam a nemzetközi búcsúmeccséről, az Olaszország–Anglia találkozóról Torinóból, 2000-ben, s miután az általa hibátlanul levezetett mérkőzés után az öltözőajtaján David Beckham és Paolo Maldini kopogtatott, hogy neki ajándékozzák a mezüket, a szűk körű vacsorán angolul is Sanyi vitte a szót...”