Úzvölgye után: mik a tanulságok?

2019. július 01. 19:19

Az erdélyi magyarság folyamatosan kész tények elé van állítva, alig győzzük kapkodni a fejünket – pedig járhatnánk egy-két lépéssel előrébb is, hisz' egyazon fiókból kerülnek elő az Úzvölgyéhez hasonló ügyek.

2019. július 01. 19:19
Sólyom István
Mandiner

Vigyázó szemetek Gyárfás Elemérre vessétek!

1937 szeptemberében Onisifor Ghibu ortodox teológus, pedagógus, kolozsvári egyetemi tanár a népjóléti minisztérium felhatalmazását lobogtatva, kétszáz csendőrrel a nyomában diadalittasan vonult be Váradszentmártonba és Félixfürdőre, hogy hosszú évek kitartó aknamunkájának megkoronázásaként a román állam számára birtokba vegye a nagyváradi premontrei rend ingóit és ingatlanjait.

A korabeli beszámolók szerint a félixfürdői medencék, termálforrások, szállodák mellett a rend szentmártoni templomát, éléskamráját,

de még az utolsó gereblyét és az ott kapirgáló tyúkot is lefoglalták,

a három jelen lévő agg premontrei tanárt lakóhelyük elhagyására szólították fel. A fürdő bérlőivel közölték, hogy ezentúl a „fehér papoknak” nincs közük Félifxürdőhöz, a bért pedig az államkasszába kell fizetni – állt az aláíratott jegyzőkönyvben. A templom és a rendház előtt csendőrök posztoltak, árgus szemmel figyelve, hogy a kipenderített szerzetesek egy gyufaszálat se vihessenek magukkal.

Állami hátszéllel megtámogatva Onisifor Ghibu már két évtizede küzdött megszállottan az erdélyi római katolikus egyház ellen. Áldásosnak nem mondható tevékenysége középpontjában az Erdélyi Katolikus Státus megszüntetése és nagy értékű ingatlanaink államosítása állt. A félixfürdői hatalomátvétel után rögvest a nagyváradi megyeházára sietett, ahol hosszú írásban foglalta össze az ügy előzményeit, majd egy vádiratot is összedobott a premontrei rend ellen. Mai szóhasználattal élve a közleményt széles körben népszerűsítette a román sajtóban, a magyar lapokat pedig hatalmi eszközökkel kényszerítette volna jelentése közreadására, ám azok nem álltak kötélnek.

A dokumentumból kiderült, hogy a Bihar megyei prefektus már 1920 áprilisában javasolta a román kormánynak Félixfürdő kisajátítását, azonban azt jogi akadályok miatt egyelőre nem lehetett végrehajtani. A premontrei tulajdont nemzetközi szerződések, a trianoni szerződés és a román törvények is védték, így Ghibu magánemberként vállalkozott az indokgyártásra. Az önkényes telekkönyvi átírások mellett kiderítette, hogy Kovács Kandid premontrei rendfőnök „csalárd” módon jutott román állampolgársághoz, így attól megfosztották. A rend ugyan 1930-ban jogi személyiséget kapott a román kultuszminisztériumtól, ám erre is a csalárdság árnya vetült, ezért a jogi személyiséget is megsemmisítették.

Az már csak hab a tortán, hogy az újonnan átvett váradszentmártoni templomban újabb bizonyítékokra bukkant. Jelesül két imakönyvre, amelyekben

Szent László, Szent István és Szent Imre nevezetű „irredenta” szentekhez szóló imádságok voltak.

A legzseniálisabb leleplezése viszont az volt, hogy a premontreiek még 1937-ben is úgy imádkoznak Szűz Máriához, mint Magyarország patrónájához. „Ilyen tényállás mellett lehet-e csodálkozni azon, hogy a román állam oly sok habozás után hozzáfogott, hogy biztosítékot szerezzen magának, amelyek méltóságának, szuverenitásának és biztonságának megfeleljenek” – olvasható a briliáns okfejtés.

A slusszpoén viszont még hátra van: Ghibu önkényes birtokfoglalása ugyanis egy folyamatban lévő peres eljárás tárgyát képező ingóságokat és ingatlanokat érintett, az ügyben még jogerős bírósági ítélet nem született. A szándék világos: az akció széleskörű népszerűsítése, tematizálása a nyilvánosságban, nyomásgyakorlás úgy a központi kormányzatra, mint a bíróságra, hogy egy pillanatig se tévesszék szem elől, mi forog kockán.

A derék Onisifor Ghibu akkor is tort ülhetett volna a premontreiek felett, ha azok jogerősen elveszítik az ellenük indított pert, és birtokaik, templomaik, iskoláik a román állam tulajdonába kerülnek. Valószínű, hogy nem bízott a törékeny, számos ponton cáfolható jogi érveiben, ezért egy minisztériumi jóakaró révén a maga kezébe vette az irányítást, kiengedte a szellemet a palackból, tudván, hogy a közvéleményt maga és az ügy mellé állítva jóval nagyobb az esélye a számára kedvező ítéletnek.

A partizánakció nemcsak a magyar közösségben keltett megütközést, hanem

a román kormány és az állítólagos engedélyt kibocsátó minisztérium vezetője is nézett, mint a moziban,

amikor a premontrei rend képviselői, köztük Gyárfás Elemér szenátor értesítették őket a visszaélésről. A történteket magyar részről széles körű tiltakozás és azonnali jogi lépések követték. Magát II. Károly királyt is tájékoztatták, Gyárfás pedig a Népszövetségben is szóvá tette a túlkapást. Nemzetközi színtéren egyre kényelmetlenebbül érintették a román kormányt a sorozatos kellemetlenségek. A válasz tanulságos volt: nem tudnak mit kezdeni Ghibuval, aki maga mellé állította az ortodox közvéleményt és a nacionalista pártok támogatását is élvezi. Az erélyes, hangsúlyos és szakszerű fellépés azonban célra vezetett, a népjóléti miniszter visszavonta a rendeletet, és elrendelte, hogy a jogerős ítélethozatalig a csendőrök hagyják el a premontrei birtokokat.

*

A feledés homályába merült intermezzo akkor jutott eszembe, miután hosszasan átrágtam magam minden cikken, véleményen, Facebook-bejegyzésen, ami az úzvölgyi katonatemető, Ferenc pápa csíksomlyói miseruhája magyar feliratának letakarása, a marosvásárhelyi orvosi egyetem átnevezése kapcsán született. A reakciók az unos-untig ismert forgatókönyveket követték. Megszólaltak azok a román ajkúak, akik mindig meg szoktak szólalni ilyen esetekben, és a magyaroknak (is) tetsző gondolatokat fogalmaztak meg.

A közösségi oldalakon arról biztosították egymást az emberek, hogy csak a nagypolitika gerjeszti a feszültséget, a hétköznapokban minden rendben román és magyar között,

különben is mindenkinek vannak rendes román és magyar barátai.

Az ilyenkor elmaradhatatlan aláírásgyűjtés is megvolt, nyílt levél, tüntetés, naná, élőlánc, imádság és himnuszok, avval oszoljunk, kérem, nincs itt semmi látnivaló. Az érdekvédelmi képviselet legjobb esetben is csak rohant az események után: mintha egyfajta bénultság vett volna erőt nemcsak rajtuk, hanem az egész erdélyi magyar közösségen. Egymást érik a visszaélések, régóta nem látott konfliktusos képsorok ismétlődnek meg, a nagy zavarban pedig alig akadt valaki, aki a közhelyek és az ilyenkor szokásos panelek pufogtatása helyett/mellett arról is beszélt volna, hogy mi lenne a teendő.

Trianon után sokkal rosszabb társadalmi, politikai, gazdasági helyzetben volt az erdélyi magyarság, mégis képes volt olyan eliteket kitermelni, akik szakmai felkészültségükkel, hozzáértésükkel, témaérzékenységükkel nagy tekintélyt vívtak ki maguknak bel- és külföldön egyaránt. Élvezték a magyar közösség bizalmát és az erdélyi magyar történelmi egyházak feltétel nélküli támogatását. Az összes jogsértést, törvénytelenséget képtelenség lett volna kivédeni, de jóval nagyobb hatásfokkal tevékenykedtek, mint a rendszerváltás óta eltelt kijárásos politika harminc esztendeje alatt. Háttéregyeztetések, zavaros, átláthatatlan alkuk helyett a jog erejében, a jogi lehetőségek végső kimerítésében, a semmilyen szempontból nem támadható átlátszó, világos és szakszerű, gyors, egységes fellépésekben látták az érdekérvényesítés zálogát. Ma az alkut eredménynek tartjuk, holott az egyezség annyit ér, amennyit a felek betartanak belőle. A román kormány végül maga kérte 1940 márciusában az összes, Ghibu nevéhez köthető katolikus pert felfüggesztését, hogy egy eljárásban egyeztessenek azok megoldásáról. A premontrei vagyont ugyan államosították a kommunizmus idején, de az egy másik történet.

A román állam a múltban is érzékeny volt a renoméjára és ma is az, azonban egy élőlánc és az azt kísérő képsorok, a tüntetések, elhatárolódások és aláírások nem igazán ejtenek foltot ezen. Az úzvölgyi temetőben készülő provokációról hetekkel előtte tudni lehetett, mégis mindenki a meccs napját várta megbabonázva. Pedig lettek volna kiaknázható jogi lehetőségek, ahogy azt összefoglalta a fentiekben idézett Nethuszár.

Romániában zsigeri reakció a „perelj be, ha nem tetszik valami” szófordulat,

amit érdemes lenne komolyan venni.

Gyárfás Elemér és pályatársai komolyan is vették, mint ahogyan rájuk is tisztelettel néztek a hatóságok. A dormánfalvi helyi tanács által a keresztállításra vonatkozó határozatot, rendkívüli intézkedést kérve a jogsértésről, azon nyomban közigazgatási eljárásban támadták volna meg bel- és külföldön egyaránt, kérve annak felfüggesztését. Ezzel párhuzamosan büntetőfeljelentést is megfogalmaztak volna. Két hónap nem sok idő, viszont egy gyors, szerteágazó jogi fellépéssorozat teljesen más fényben tüntette volna fel a polgármesteri hivatal határozatát, így kétszer is meggondolták volna a kezdeményezők, hogy érdemes-e folyamatban lévő peres eljárásokba székely kaput áttörve beavatkozni.

Száz év alatt semmi sem változott. Ma is vannak olyan feketeöves Ghibuk, akik szeretnek a zavarosban halászni és ebbéli tevékenységükben hatósági támogatást élveznek. Számukra elégséges, ha minden intézményben ott van néhány befolyásos személy, aki minden esetben rábólint az ilyen jellegű akciókra. Számos törvénytisztelő közszolga, választott intézményvezető lehet a hivatalokban, ha őket megkerülve is születnek döntések ilyen ügyekben. A népjóléti miniszter is Gyárfás Elemértől értesült Ghibu magánakciójáról, amelyre a saját minisztériuma adta az áldást, akkor ma ez miért lenne másként?

Az úzvölgyi temető esetében is elegendő volt a sajtóban nagy hírverést csapni az ügynek, ezzel kész tények elé állítva mindenkit, aki hatósági oldalról netán azon gondolkodott volna, hogy az ügyet a sok turpisság miatt jó lenne kivizsgálni. Ki vállalná annak ódiumát, hogy a közvélemény aktuális trendjeivel szembemenve szavazatokat veszítsen, népszerűsége csökkenjen, hisz' még mindig széles az a réteg, amelynek érzékenységét sértenék.

Továbbá

helyi szinten, csakúgy mint száz éve is, fittyet hánynak a központi döntésekre,

elég ha csak a vásárhelyi orvosi egyetem magyar tagozatának létrehozása körüli történéseket idézzük fel. Inkább a kormány bukjon, semmint hatályba lépjen annak rendelete. Végül ha már beindult az események láncolata, a románság mindig egységesen lép fel, félretéve az esetleges vélemény- és árnyalatkülönbségeket, míg ez a magyar közösség esetében ritkán mondható el.

A folyamatosan az események utáni eszmélés és pótcselekvések helyett egy olyan gyors reagálású jogászcsapat felállítására volna szükség, amelynek tagjai minden támogatást megkapnak, és álmukból felkeltve is tudják, hogy egyes ügyekben mi a teendő. Végigjárni minden jogi fórumot, beleállni a jogi lövészárkokba és minden fronton tisztességesen, hozzáértően és jogszerűen bizonyítani az igazunkat. Nemcsak a közösségi oldalakon, sajtóban, köztereken, hanem a bíróságon is. Már, ha akarjuk bizonyítani.

Az erdélyi magyarság folyamatosan kész tények elé van állítva,

alig győzzük kapkodni a fejünket, pedig járhatnánk egy-két lépéssel előrébb is, hisz' egyazon fiókból kerülnek elő az Úzvölgyéhez hasonló ügyek. Sokkal fáradtságosabb, energiaigényesebb és hosszadalmasabb pereskedni, mint mondjuk élőláncot szervezni, de egy jogi vaskupola jóval eredményesebben verhetné vissza a Ghibu-örökösök kitartó támadásait.

A tüntetéseknek, figyelemfelkeltő akcióknak megvan a maguk létjogosultsága, de ügyeink tényleges előremozdítását botorság lenne elvárni tőlük. Viszont ma is el lehetne érni, hogy kényelmetlenné váljanak a román állam számára ezek a száz évvel ezelőtti machinációkból ihletődő próbálkozások. Miért is ne próbálkoznának, ha csekély az ellenállás?

Lesz újabb száz évünk ügyeink, ingatlanaink, temetőink, közösségünk védelmére?

„Igen helyénvalónak látom a Magyar Lapok múlt vasárnapi vezércikkének arra vonatkozó felszólítását, hogy a Katolikus Akció kebelében jogászokból és történészekből bizottság alakuljon, mely felvilágosító működést fejtsen ki egyházi szervezeteink és egyházi vagyonjogaink védelmére. (…) De általában is szükséges, hogy közönségünkben több tájékozottság s öntudatosság legyen a maga lelkéhez forrott intézményeknek a világi jog tekintetében való állása felől. Addig is, amíg az a nagyon szükséges bizottság létrejöhetne, jónak látnám, ha egyes szakembereink minden vitássá tett ügyünkben megszólalnának” – írja egy olvasó a Magyar Lapok 1937. január 24-i lapszámában. Hitéből is kitérne, ha ma böngészné hosszan a lapokat, hozzászólását nem tennénk ki az ablakba.

Összesen 12 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Hurka
2019. július 02. 06:28
Ha nem lehet nyíltan, akkor titkosan kell harcolni a magyar érdekekért Erdélyben, a románokkal szemben ez a célravezető, mert ők is ezt csinálták az állandó árulásaikkal.
Tehetős Totó
2019. július 01. 21:10
Azért van egy echte szász szövetségesünk is. https://foter.ro/cikk/20190701_hivatalos_a_roman_hatosag_hazudott_az_uzvolgyi_betonkeresztek_alatt_magyar_katonasirok_vannak
packó_
2019. július 01. 20:49
Ghibu lett az összes oláh, eltűnt az erdélyi román érelmiség
56október
2019. július 01. 20:26
Egy, csak egy tanulság van itt,feleim, pedig nem akarok leegyszerűsíteni semmit. Kutyából nem lesz szalonna.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!