Lepetés!

„Az egyik unokaöcsém kicsi korában imádta a meglepetéseket, csak a szó volt még túl hosszú a számára. »Lepetés!« – kiáltotta, ha valami váratlannal találkozott.

Nahát, most a politikában van »lepetés«. Kormánynál is, ellenzéknél is. Orbánék roppant szórakoztató módon igyekeznek visszamászni Néppárt-nagybácsi ölébe, a félreértett jófiú ártatlan orcájával. Ez sem mindennapi látvány. Amint az sem, ahogy az ellenzéki térfélen váratlanul kinyílt a budapesti előválasztási verseny.

Bár ha a Fideszre hallgatunk, náluk szó sincs semmiféle »lepetés«-ről. Egyszerűen csak félreértettük őket. Amikor olyanokat mondtak, hogy elegük van a Néppártból, mert az »a bevándorláspárti baloldal túsza lett«, ezt mi úgy értettük, hogy elegük van a Néppártból, mert az a bevándorláspárti baloldal túsza lett. Pedig dehogy. És rútul felsültünk akkor is, amikor azt, hogy Weber alkalmatlan, és durván megsértette a magyarokat (mármint a Fideszt, de az ugyanaz), képesek voltunk úgy érteni, hogy Weber alkalmatlan, és durván megsértette a magyarokat. Nincs semmi fantáziánk. Csak az szolgál mentségünkre, hogy nem volt nehéz belezavarodni. Mert Orbán még azután is, hogy Weber megszavazta a Sargentini-jelentést, egy német lapban hitet tett amellett, hogy »mindvégig támogatjuk Webert«, hiszen »van úgy, hogy az ember barátját bepalizzák«. Mire eltűnődhettünk volna azon, hogy ez a Weber eszerint nagy balek lehet, kiderült, hogy nem balek, hanem ellenség, Ezt botor módon komolyan vettük. Magas ez nekünk, mint malacnak a csembaló, majomnak a zongora, ahogy tetszik. Nem véletlenül van a magyarban ennyi változata a szólásnak, elég sűrűn kell alkalmaznunk, és az ember, ha már ilyen szűk agyú, legalább fejezze ki magát választékosan.”