Nem ezt kellett elszenvednie?

Minek ment oda? Mit tett le az asztalra?

Fantasztikusnak fantasztikus. Csak nem esemény, hanem mese.

Szeretem a pápát, szeretem Erdő bíborost is. De szeretem a protestánsokat is. Nekik meg vezetőiknek semmi megosztani valójuk nincs a Húsvétról? A migráncsokról sincs véleményük? Nekik nem fáj a Notre Dame? Nem kéne őket is megszólaltatni? Nem fognak a végén megsértődni?

"a saját hitét már elvesztette, mint Iulianus, a hitehagyó római császár a IV. század közepén (361–363)." Nyilván sose volt keresztény, csak kénytdelen volt megjátszani magát. "A keresztény hitet talán csak ezután hagyta el, de az is lehet, hogy életét féltve színlelt. Későbbi műveiben Iulianus gyakran említette, hogy korán megtanították gondolatai elfedésére. Egy ilyen lépés nem egyik pillanatról a másikra történik, ezért mindenképp jóval korábbi előzményeket kell feltenni, többek között a 341 előtt tanulmányozott újplatonikusok – Iamblikhosz(?), Plótinosz, Porphüriosz – hatását.[14] A történészek a legkülönbözőbb időpontokat jelölik meg a „hitehagyás” dátumául, és a mai napig nincs konszenzus arra vonatkozóan, hogy mindig is kényszerkeresztény lett volna, vagy ha nem, akkor pontosan mikor és miért fordult el a kereszténységtől. A döntés egyik lehetséges hátteréről maga Iulianus így ír: „ Nincs az a vadállat, amely annyira ellenséges lenne az emberhez, mint általában a keresztény szekták egymáshoz. ” – Flavius Iulianus galileánusok (keresztények) elleni vitairata (Contra Galilaeos), 362. 354-ben bátyját, Gallust egy polai bíróság halálra ítélte, miközben Mediolanumba tartott II. Contstantiushoz. Gallus kivégzése után – 354-ben és 355-ben – szigorú őrizetben élt, minden lépését megfigyelték, és csak központilag kijelölt lakhelyeken tartózkodhatott. Iulianus félt, hogy Constantius őt is megöleti, ezért – néhány későbbi forrás szerint – kolostorba vonult, ahol buzgó keresztény vallásosságot mutatott, és lectorrá szentelték.[15] Más történészi álláspont szerint eleve papnak szánták, és Gallus caesarrá emelésével párhuzamosan ezt az elképzelést is végrehajtották, függetlenül attól, hogy Iulianus erről mit gondolt. Constantius ingadozott, hogy kivégezze-e őt is vagy sem, de szerencséjére a legmagasabb körökből akadt védnöke: Flavia Eusebia, Constantius második felesége. Erről Iulianus így írt egy későbbi levelében: „Hét hónapon keresztül Constantius parancsára különböző helységekben kellett élnem, szigorú őrség mellett. Nem akart szabadon engedni. Nem kerültem volna ki kezei közül, ha nincs valamelyik isten kegyelme. Ez érte el számomra a gyönyörű és jó Eusebia császárné szívélyességét.”[16] Iulianus két művében is megemlékezik Eusebiáról: az egyik az athéniekhez írt levele, a másikat még 357-ben írta, a Dicshimnusz Eusebiához címűt.[17] Eusebia közbenjárására oldottak az őrzésének szigorúságán, és szabadabb életvitelt folytathatott, így talán már 355-ben beavatták az eleusziszi misztériumokba, és ugyanebben az évben Athénben Priszkoszt hallgatta. Itt ismerkedett meg a szintén filozófiahallgató Grégoriosszal (Gregorius), a későbbi I. Gergely pápával és Baszileiosszal (Basilius), a későbbi egyházatyával, Nagy Szent Vazullal, a keleti típusú szerzetesség egyik kialakítójával. Iulianus halála után az őt ilyen módon jól ismerő két egyházatya a legsúlyosabb kritikákkal illette egykori tanulótársukat. Ma már nem dönthető el azonban, hogy ebből mennyi a tény, és mi az, ami csak a kereszténységet visszaszorítani kívánó, de korai halála miatt elbukott filozófus császár utólagos befeketítéséről szólt.[18]"