Jó helyen, rossz időben

2018. október 19. 16:38

Ady Endre-József Attila–Radnóti Miklós központi szerepe a nemzet tudatában és műveltségében nem internetadó és nem boltzár.

2018. október 19. 16:38
Kőbányai János
HVG

„Igen. Az Ady Endre (aki most hirtelen »szabadkőműves métellyé« avanzsált)–József Attila–Radnóti Miklós kánon-háromság a most rosszemlékű Rákosi–Kádár-korszakban kristályosodott ki a magyar nemzeti műveltség – kollektív tudat – gerincévé. (A Petőfi utáni űrt, s Vajda János hiátusát folytatva.) Azonban mindezt felfoghatjuk a Horthy rendszer apoteózisának is egyben, hiszen Ady recepciójának küzdelme és győzelme ebben a korszakban zajlott, s a másik két költő pedig valamennyi sorát az ellentengernagy regnálása alatt írta, sőt: egész munkásságuk annak a jellegére való egzisztenciális és szellemi válasznak számít, hiszen, amit tagadunk, azzal egyúttal azonossá is válunk. Vagy: a nemzetnek karaktert, irányt adó életműveknek semmi közük a botor módon jelesre és elégtelenre osztályozott korszakokhoz, mert felettük állnak. Felettük és folyamatosan ellenük – mert az igaz művészet –, akár a nacereti Jehosua ben Joszéf tanításai: az egész életen át tartó változtatásra, a fennálló el nem fogadására, javítására, s az »ember embernek farkasa« mentalitás, és az arra épülő társadalmak kérlelhetetlen kritikájára buzdítanak – amit igen felületesen, mert a tőle idegen politika nyelvén is artikulálódik, baloldalinak is lehet (nem kell) nevezni.

Ady Endre-József Attila–Radnóti Miklós központi szerepe a nemzet tudatában és műveltségében nem internetadó és nem boltzár. Ezért, ha valamihez, akkor ehhez nem tanácsos hozzányúlni, mert vagy tökéletes kudarc lesz a vége (micsoda pompás vízió-fikció, ha egy rendszer a kollektív tudatába beágyazott költői kifordítása, s helyükre egykori és mai kurzus-költők állítása elleni tiltakozásba bukna bele), vagy olyan rombolás, ami szétveri a magyar társadalomnak azt a stabil berendezkedését, amelyhez eleddig a politika nem fért hozzá. (Az előző rendszerekben sem.)”

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 55 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
syphax
2018. október 21. 08:26
Az, hogy Ady mennyire züllött életet élt, vagy hogy József Attila skizofrén-paranoiás betegségben szenvedett, MITSEM VON LE az ő költői nagyságukból és költői életművük zseniálisan értékes mivoltából.
syphax
2018. október 21. 08:18
Költők, tudósemberek ú.n. "nagyságán", jelentőségén fölösleges vitatkozni, hiszen teszem azt a zsidó Albert Einstein zsenialitását a FIZIKÁBAN nem kérdőjelezheti meg Lajos bácsi meg Mari néni Jászalsószentgyörgyről. Nem azért, mert ők nem zsidók, és még csak azért sem mert "emberileg"--az Isten által történt teremtettség jegyében--ne lennének vele, Einsteinnel TELJESEN EGYENRANGÚAK. Hanem azért, mert NEM ÉRTENEK a fizikához olyan szinten és olyan mértékben, mint ahogyan Ő, Einstein értett. Nyilván Einstein sem vitatkozna Lajos bácsiékkel azon, hogy mondjuk a krumplit vagy az uborkát mikor kell vetni vagy hányszor kell kapálni meg öntözni. Ami pdig a szabadkőművességet illeti, az az "aufklerizmuis"-nak egy vadhajtása, amely ma már nagyon sok kárt okoz az egész emberiségnek, azoknak is akik a hívei. És még akkor is, ha nem tudnak róla, vagy épp az ellenkezőjéről vannak meggyőződve.
Rasdi
2018. október 20. 18:37
"... Egyetlenünk, a mi a mienk és életjelünk volna, a nyelvünk is dadogó, megrekedt nyelv. " Ezt a cikket sem lehetne ezen "dadogó, megrekedt" nyelven kívül más nyelven így megírni. Erre írtam korábban, hogy az írás technikáját tekintve valóban zseni volt, de egy "korát meghatározónak" mondott művésztől ez kevés.
a hun
2018. október 20. 16:22
Ő is Ady... Ady Endre: Korrobori Ady Endre kiadatlan cikke, amely most került elő a Nyugat 1917. évi kézirat-mappájából, közlését akkor vele egyetértően cenzúramentes időre halasztottuk. A IX-ik, sőt a X-ik században is még Rómának, az egykori Urbsnak, népe jól megértette a latin, a klasszikus-latin orációkat. Háromszáz év múlva pedig már készen volt az az új nép, amely már sehogysem volt a Ciceróé. A Sátán játszik-e vajon velem, amikor egyre biztosabban látom, hogy a Duna-Tisza tája ismét nép-alakulás nagy, teremtő momentumánál tart? Jeremiás siralmaiból mormolgatok mostanában, naponként rettenetes, de gyönyörű verseket magamnak. Az Istennek ó testamentumából, melyet kedves, zsíros, magyaros magyartalansággal Károli Gáspár fordított magyarra, "Örülj és vigadozz Edomnak leánya, ki lakozol Hucznak földében, mert még terajtad is által megy a pohár, megrészegülsz és okádol." De Jeremiás nemcsak ezt sírja, hanem emezt is: "A mi atyáink vétkeztek és nincsenek, mi pedig az ő álnokságukat hordozzuk." A jeremiád-író Farkas András csodálatosan látta volt ám Juda és Árpád balsorsának bolondul nagy hasonlatosságát. Vajon nem az együgyű próféta látása beszél Erdély ama néhai prédikátorának írásából is, aki a zsidó-magyar rokonságot bizonyítgatta? A mi atyáink, akik talán még így-úgy magyarok lehettek, elfelejtették megcsinálni a magyarságot. Magyarság régen nincs már, ami van, az csak pars negativa, amely avval különbözik a jól megrajzolódott fajtáktól, ami neki nincs. Egyetlenünk, a mi a mienk és életjelünk volna, a nyelvünk is dadogó, megrekedt nyelv. Ez a nyelv olyan régóta készülődik s úgy megkésett, megszédült, megbénult, hogy most már sose készül el. Betelni indult napjaim Vitus-táncában egy hazátlan, kósza, szép, fájdalmas gondolat-leánnyal táncolgatok. Azt mondogatja ez a szép, bitang némber, evvel vigasztalgat, ez a történelem, a História. Én tehát olyankor élek, amikor a História nekidurálta magát s erősen dolgozik körülöttem. Betelni indult napjaim legszentebb Vitus-tánca is - tudom - alapjában nagyon egyéni, nagyon személyes mulatság. De szubjektív kínjaim részeg haláltáncában mintha bennem jajveszékelne az egyetlen és utolsó magyar. Mintha ezt is nekem és miattam sírta volna Jeremiás: "A vének megszűntek a kapuból és az ifjak az ő éneklésüktől." Én az én életemben, sorsomban, maholnap elnémulásomban az én kihalt fajtámnak a példáját sejtem, érzem. A zoon politikonnak én nemcsak társas lényi, de politikus-magyar igazolása vagyok. Valószínű, hogy a halálos ágyamon is csak egy magyar vezércikk erejéig fogok belelátni a nagy Titokba. De a vezércikkemet akkor is meg fogom írni, ha csak meg tudom írni. Úgy látszik, hogy a magyar embernek még az sem adatott, hogy a fájdalmai csupán magáért fájjanak. De az igaz ugye, hogy közénk senkik, még egyformákban is százfélék közé, elvegyült egy millió zsidó? Hogy e zsidók megcsinálták nekünk Budapestet s mindazt, ami talán - talán? Biztosan - nincs is, de európaias és távolról mutatós? Segítségünkre jöttek nekünk, akik már nem vagyunk, azok, akik, mint nép, szintén nincsenek. Ausztráliában van egy nagy néptörzs, mely a világ első poéta-népe, mert kitalálta a Korroborit. A Korrobori, nagy szerelmes táncorgia, amelyhez - a nők muzsikálnak. Ezek az ausztráliaiak íme intézményesen megjelképezték a nagy emberi rejtélyt. Azt, amit a francia finomkodók a nemek halálos gyűlöletének kereszteltek el. A Korroboriba bele is lehet halni, erotikus szerelem-gyűlöletben, ott a muzsikáló nők lábai előtt. A zene szól, a nők kacagnak és várnak s mi kitáncoljuk magunkból az utolsó csöppnyi szerelmet, életet. Micsoda gyávaság volt még meg nem mondani, hogy a Korroborit űzzük, járjuk pár évtized óta a Duna-Tisza táján? Itt két fajtátlan s egyformán idegen fajta szeretkezik egymással a Korrobori szabályai szerint. A már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől, vagy új népet produkálunk vagy pedig utánunk az özönvíz. Az az erdélyi prédikátor nem ezt érezte-e, amikor együgyűen, de lelkesen, a zsidó-magyar atyafiságról írt könyvet? Ők, a zsidók, mint az ausztráliai asszonyok, kezelik a hangszereket. Mi a pusztuló férfi-médiumok, táncolunk, haraggal és szerelemmel, gyűlölettel és vággyal - rogyásig. Kár, hogy kevesen vagyunk, sőt sehányan se vagyunk, mi táncolók, magyarok nincsenek Magyarországon. Az már nagyon is politika volna, kíméletlenül megmagyarázni, mi okból nincsenek, de nincsenek. Erejüket kiélt uralkodó osztályok, fölszabadulásra későn hozott, nyomorult parasztság, senyvedő, mert haszontalan fajtákkal és fajtákból összevéresedett polgárok. Mi a fenéből, nyavalyából -, hogy csúnyábbat ne mondjak - lehetnének itt kultúra-potenciás magyarok? Nemsokára ott tartunk, hogy még a Korroborit se táncolhatjuk, mulathatjuk tovább. Sváb, szepes, ruthén s isten tudja miféle korcs-magyarok rárohannak a magyarság nevében a muzsikálókra s összetapossák a hangszereket. Pedig, pedig, ez a Korrobori az egyetlen világosság, ami még előcsalhatna valami nem szégyellnivaló fotográfiát - rólunk. Megkötötten, eltiportan, ami magyarság-féle még akad itt, csak egy kormányzott s mégis szabadjára engedett nép-alakulással bújnék ki s lendülne föl. Cholnoky Viktor a Nyugat-ban egyszer egy könyvről beszélt, melyet meg kellene írni. Négy esztendővel az ő cikke előtt én ugyanezt próbáltam rajongva bebeszélni egy magyar politikus fejébe, Párizsban. Hogy, no most rajtunk van a or, turáni fajtákon s ezeknek mi magyarok vagyunk a legeleje. Ezért vagyunk olyan benn Európában, régóta s közel a hanyatló kultúrákhoz. Azóta - ne adjon erőt az akármilyen isten, hogy elmondjam - megláttam élesen akkori látásom csalárdságát. Ex nihil-nihil: annyira csak magasabbra törő kultúr-emberek is akadnak talán közöttünk, hogy egy lehetetlen szamárságért az egész emberi kultúra ellen vétkezzünk? Valamit már látok, ami magyarság van, az semmiképpen sem hasonlít az iskolai olvasókönyvekben föltálalt magyarsághoz. A püspök, a mágnás s nobilis és egregius ősök gyámoltalan utódja csak akkor prosperálnak, ha zsidók. Elő-típusát látom egy új népnek, a Korrobori kiváltott népének s óh bár jól látnék. Ez volna mi minden dilemmánk megoldása s nyilván a História remekbekészült munkája, ha igaz volna. Kultúrát végre is csak azok csinálnak, akik olyan nyugtalanok, hogy nekik az egész föld kevés. Az utolsó ilyen magyarokat azonban már Ottó császár - ő volt-e csakugyan? - megcsonkította a Lech mezején. A kultúra és a továbbmenés tehát a Balkán-fajták közé ékelt korcs-magyarság számára, a nem éppen tökéletes, de hasznos zsidóság. Egyébként? Egyébként: "örülj és vigadozz Edomnak leánya, ki lakozol Hucznak földében, mert még terajtad is általmegyen a pohár, megrészegülsz és okádol." Nem mondok semmit, hétszílvafás, de vedd úgy-lebasztalak. És ereggy a szifiliszbe!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!