A Nyugat belehajtotta magát olyan háborúba, amelyre semmilyen szempontból nem volt felkészülve. Arra, hogy nem lesz felkészülve, főleg nem volt felkészülve.
A Makronóm újságírójának véleménycikke.
Amikor az Egyesült Államok kongresszusi képviselői több mint fél éven át blokkolták az Ukrajnának szánt 61 milliárd dolláros blöffsegélyt, Washington még nem tudhatta, hogy elvesztette a jogot saját proxyháborújának irányítására. Biden kétségbeesetten próbálja magát második ciklusos elnökké tenni, ez pedig mindent felülír, az amerikaiakat legkevésbé érdeklő amerikai külpolitikát elsősorban. George Clooney és Julia Roberts sokkal trendibb társaság most, mint a savanya arcú Zelenszkij, aki csak pityog, átkozódik és követel, a pokolba Svájccal és a felesleges békekonferenciával, amelyről amúgy is mindenki ugyanazt gondolja: tök felesleges.
A francia elnök éppen időben találta meg a geopolitikai rést, hogy magát gyömöszölje bele: Macron ámokfutása februárban kezdődött, amikor először pendítette meg, hogy nem ördögtől való a nyugati csapatok Ukrajnában állomásoztatása, persze
nem oroszt gyilkolni indulnának a fiúk, csak logisztikai kommandósként, a helyszínen kiképezni az ukrán kényszersorozottakat, így azoknak nem kellene annyit utazni külföldre, hamarabb lehet őket kizavarni a frontra.
És már mennek is. Az ötletére több NATO-tagnak is leesett az álla, kivéve a habzó szájú oroszgyűlölőket, főként a lengyeleket és a balti államokat, ahol az észt kiskezitcsókolom annyira akarja az eszkalációt, hogy lassan katonai és geopolitikai nagyhatalomnak vizionálja országát, amely amúgy még légierővel sem rendelkezik. (Szívesen, a Magyar Honvédség nevében is, a hazai Gripenek 2025-ben az ő fenekét is védik majd.)
De ennyi nem elég. Miután elfogytak a csodafegyverek (a Leopardok megváltoztatják majd a háború menetét, a Stingerek megváltoztatják majd a háború menetét, a HIMARS-rendszerek megváltoztatják majd a háború menetét, az Abramsek megváltoztatják majd a háború menetét, a Patriotok megváltoztatják majd a háború menetét, majd így tovább a végtelenségig), és valójában egyik sem változtatott semmin, miután lassan évfordulója lesz a már kezdeteinél összeomlott ukrán, szigorúan titkos ellentámadásnak (hideg volt, meleg volt, nagy volt a gaz a fronton, nem volt jó fegyverünk, különben is, a Kreml hátra, előre, oldalra és fel-le is dezinformált), meglett az új megoldás: orosz területekre kell csapást mérni. Immár ehhez kellenek a nyugati fegyverek, lehetőleg a legnagyobb hatótávolságúak, hogy saját területén mérjenek csapást az ellenségre, úgy meg lehet nyerni majd a háborút. (Apró szépséghiba, hogy többek között azt a rakétafigyelő radart sikerült éppen egy drónnal becélozni, amelyet Moszkva Kínára irányít, tehát semmi köze Ukrajnához, ellenben sikerült vele az oroszokat a végletekig felingerelni.) Macron és a britek tapsoltak örömükben, mutogatva a nyugati rakétákra, hogy „no, fiúk, most ugyanezt ezzel itt!”.
Mindezt úgy, hogy az Egyesült Államoknak már nem is akarnak lapot osztani, pedig övé volt a pakli. Macron vette át a krupié szerepét, Európa új nagyhatalom lesz francia irányítással, Párizs über alles, Washington sucks.
A kolosszális zagyvaságot aztán szépen átvette a NATO-főtitkár is, aki utolsó heteit a pozíciójában azzal tölti, hogy értelmetlen dolgokat mond. Beígér például 100 milliárd eurót NATO-s „összedobásból” Ukrajnának, miközben erről senkivel nem egyeztetett, aztán lazán helyére tesz az Egyesült Államok Macron által egyébként is geopolitikai lúzernek vélt elnökét, miszerint ideje lenne most már feloldani a tilalmat az orosz területek amerikai fegyverekkel való hentelésével kapcsolatban. És láss csodát: Biden „engedve a szörnyű politikai nyomásnak”, engedélyezte a csapkodást, szigorúan önvédelmi céllal.
A NATO-n és az EU-n belüli egységet bájosan tükrözi, hogy a magyar kormány heves véleménynyilvánítása és ellenkezése mazsolapartinak tűnik az olaszokéhoz képest, akik a buliba eleve shotgunnal érkeznek, Macron és Stoltenberg holléte után érdeklődve. Vörös vonal? Ez már nem is vonal, hanem vérbe mártott négyzetrács. Átlépni sem lehet, csak beleugrani.
Az ukrán veszteségek és kilátástalanság növekedésével hirtelen narratívaváltással az új sláger az „Oroszország a NATO megtámadására készül” lett. Jött a kiabálás erőltetett fegyverkezésről, átváltásról hadigazdaságra (a NATO-s 2 százalékot sem sikerül az országoknak egységesen megugrani, miközben Oroszország 6 százalék felett jár GDP-arányosan, de sebaj), kötelező katonai szolgálatról és Európa közös védelméről, mert most jön majd a neheze. Mindez két dolgot feltételez: Európa lemondott arról, hogy Ukrajna megnyerheti ezt a háborút, néhány uszító miatt pedig inkább elébe menne annak, és addig provokálja az immár pufferzónává amortizálódó Ukrajnában az oroszokat, amíg azok tényleg nem ütnek egyet.
Kocsmastílus ez a köbön, csak az iszom mögül hiányzik az izom. A hihetetlen fenyegetődzés mögött ugyanis messze nincs sem emberállomány, sem olyan hadiipari kapacitás, amely komolyan vehető lenne.
Igaz, Macron szúrós tekintettel úgy paskolja az egyetlen EU-s ország atomrakétaindító dobozának tetejét, mint egyszeri ügynök a porszívót, de a nukleáris fenyegetés egyrészt édeskevés Moszkvával szemben (ott egy nehézsúlyú, hidegháborús KGB-s tartja ujját a ravaszon), másrészt, ha felhajtják a fedelet, már édesmindegy lesz, kinek hány 155 mm-es tüzérségi lövedéke van.
A helyzet jelenleg ugyanis az, hogy tüzérségi lövedékek tekintetében Oroszország gyártási kapacitása kenterbe veri az EU-t és az Egyesült Államokat együttvéve, és ebbe még bele sincs számolva az az 1 millió lövedékes kezdőszett, amit az észak-koreaiak adtak postára Moszkvának. Az EU által Ukrajnának beígért egymillió lövedék kínos egymásra mutogatásba és hazudozásba fulladt. A cseh projekt, amely az európai kapacitáshiányt alapul véve a NATO-n kívüli országokból szerezné be a kívánt mennyiséget, és úgy küldené tovább Kijevnek, éppen most kezd befulladni. Egyfelől az oroszok is ugyanonnan veszik a lőszert, ahonnan Európa, így kezd licitháborúvá fajulni a verseny (és Moszkva garantáltan többet kínál), másfelől az afrikai és ázsiai országokból összevásárolt lövedékek minősége olyan borzalmas, hogy a mennyiség ötven százalékát nem is lehet tovább küldeni Ukrajnába. Az európai gyártók fullon vannak: nyolc évre előre be vannak táblázva a hiány miatti termeléssel, ami egyben azt is jelenti, hogy ha ebben a pillanatban véget érne az ukrajnai háború, a NATO-készleteket feltölteni is esztendőkbe telne. Mivel akar Macron és az észt kollegina lövöldözni?
A kiszivárgott NATO-s védelmi tervek szerint a tömb keleti szárnyának védelméhez szükséges légvédelmi rendszereknek mindössze 5 százaléka áll rendelkezésre. Miért hergelik akkor egymást az európai vezetők, hogy egymással versenyezve szállítsanak Ukrajnának, amikor ezzel azt a kevéske saját forrást is lenullázzák, ami még van? A csodaeszköznek tekintett Leopardok csúfosan leszerepeltek. Kimondható: a végén már olyan ócskavasakat akartak a németek Kijevnek ajándékozni, amiket postafordultával küldtek vissza, mondván, ők aztán át nem veszik. Az amerikai Abramsekről kiderült, hogy a katonák nagyobb biztonságban vannak mellettük kószálva, mint bennük, a tűzerejük pedig inkább illik egy videójátékba, mint egy ilyen jellegű háborúba. És így tovább. És így tovább.
A Nyugat belehajtotta magát egy olyan háborúba, amelyre semmilyen szempontból nem volt felkészülve – arra, hogy nem lesz felkészülve, főleg nem volt felkészülve.
Macron ragályos őrjöngése mögött semmi nincs, amivel szavait nyomatékosítani tudná. Európa mindössze egy szétrohadt, leamortizálódott hadiipart, egy büdzsé nélküli, nem létező védelmi stratégiát és egy társadalmi támogatottság nélküli háborús uszító csapatot tud felmutatni. Lehet világháborút kierőszakolni, de ezzel így nehéz lesz a bicepszet huzamosabb ideig feszítve tartani. Szung-Ce írta egykor: „Minden hadviselés megtévesztésen alapszik”. A Macron-féle blöffel csak az a baj, hogy mindenki tud róla. A tragikus pedig az benne, hogy megértése csak az első nyugati katonák halálával fog kezdődni. Nem látni, akkor már nem lesz-e késő.
Putyin a napokban köpött bele kicsit a harmadik világháborús idillbe, amikor kiszivárogtatta, hogy a jelenlegi határok befagyasztásával hajlandó lenne tűzszünetről és békéről tárgyalni. Eleve elvetélt ötlet, nem azért, mert ezzel a feltétellel a Nyugat nem áll szóba vele, hanem mert semmilyen feltétellel nem áll szóba vele. Boris Johnson állítólagos nagy kijevi futása óta elég tiszta, hogy a háborúnak nem akkor lesz vége, amikor az ukránok vagy az oroszok úgy gondolják. Biden, Macron, Stoltenberg, az észt lány és a többiek jobban akarják ezt a háborút, mint azok, akik fizikailag részt vesznek benne. Semmiféle béketárgyalás nem lesz, mindössze olyan PR-események, mint amire Svájcban készülnek éppen újra, unalomig ismertetve egy tízpontos ukrán csomagot, amelyről egyedül Oroszország véleményét nem kérték ki.
Közben generációk halnak meg Ukrajnában, a gazdaság és az infrastruktúra szintén halott, az ország pedig akkora adósságban úszik, hogy senki nem is feltételezi már, hogy azt pénzben vissza tudja fizetni. Fizeti majd természetben és még több halállal, földjeivel, energiakészletével, és újjáépítésnek nevezett piaci felosztásával. A kérdés nem az, hogy ki irányítja a háborút valójában, hanem az, hogy meddig. Mennyit bír még ki Ukrajna, hogy utána gazdaságilag kifacsarható legyen az új játszmában?
Soha 1962 óta nem álltunk olyan közel az újabb világégéshez, mint napjainkban. Azok az eszkalációs lépések, amelyek élére most – Bident ledobva – Macron állt, a legveszélyesebb látszatcselekvések, amit csak kitalálhatott. A háborút nem nyeri meg sem azzal, hogy odaküld meghalni néhány száz katonát, sem azzal, hogy „engedélyezi” nyugati fegyverek használatát orosz területek ellen. Ukrajnának persze egyetlen reménye van: a háború kiterjedése. Egy eszkaláció (amely a harmadik világháborút jelentené) megmenthetné a pusztulástól. A nyugati segélyek már nem.
Macron, Biden és néhány félbevágott törpenapóleon éppen ezt kínálják tálcán. Nem lesz béke, nem lesz tűzszünet, nem lesznek tárgyalások, amíg ők úgy nem döntenek – mondtuk eddig. Úgy néz ki, már nem erről van szó, hanem egy sokkal nehezebb útról.
A végén persze béke lesz. Mind örül majd, aki megmarad.
A cikkben megjelenő álláspont a szerző véleménye, nem a Makronóm szerkesztőségének álláspontját tükrözi.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MTI/EPA/AFP/Gerard Julien
MTI/EPA/Yoan Valat
Közös tanulmányt készített az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány és a Claremont Institute, amelynek részleteit egy konferencia keretében mutatták be. Magyarország Európa bástyájaként szerencsére időben lépett és ma kifejezetten jó pozícióban van a védelmi iparunk, hamarosan akár exportra is léphetünk.
Zelenszkij támogatottsága csökkenőben, az ukrán elit pedig már az utód lehetőségét vizsgálja. A korrupciós botrányok és a háborús feszültség egyszerre roppantják a kijevi vezetést.
Augusztus óta Washington jelentős katonai jelenlétet tart fenn a Karib-térségben, hogy felvegye a harcot a venezuelai kábítószer-kereskedelem ellen.
Az amerikai kampánytanácsadó szerint felháborító, hogy az ukrán elit lop, miközben az ukránok éjszakánként a rakéták elől bujkálnak.
Még mindig nem érkezett reakció Zelenszkijtől.
Egyre nagyobb a káosz Ukrajnában.
Hajdu Zoltán mentáltréner szerint a pszichiáternek korrigálnia kellene állításait.
Ahogy Konok Péter fogalmazott Boda Tímea esetében: „valahogy fél egy és fél hét között áthangolódott a körzete, megváltoztak kötődései és a céljai”.
