Újra felbukkant a NATO Bank ötlete, pedig egyszer már megbukott

Robert Murray, a Johns Hopkins Egyetem munkatársa, nem mellesleg a NATO innovációs részlegének volt vezetője régi-új ötlettel rukkolt elő a Financial Times véleménycikkében. 

Írásában rámutat arra a paradoxonra, amely a jelenlegi biztonságpolitikai helyzet és a NATO-tagállamok védelmi költségvetése között feszül. A 2014-es walesi csúcstalálkozón aláírt egyezmény értelmében a tagállamok vállalták, hogy 10 éven belül, azaz 2024-re a GDP-jük 2 százalékát fordítják védelmi kiadásokra. Az már látszik, hogy ezt a célt a tagországok zöme nem fogja teljesíteni. Magyarország igen, a haderőfejlesztési program évek óta tartó folyamata nem csak a 2 százalékos védelmi büdzsét biztosítja a kitűzött határidőig, hanem az első helyet is az eszközbeszerzési és a fejlesztési kiadások területén. 

Murray csatlakozik a táborhoz, amely szerint a 2 százalék nevetségesen alacsony összeg. Mint írja, immár nemcsak az ukrajnai háború jelent folyamatos fenyegetést a szövetségre, hanem Kína geopolitika és katonai erősödése is, amely előbb-utóbb feltehetően fegyveres konfliktust eredményez. A 2 százalékos cél elérése azonban már-már utópisztikusnak tűnik, elsősorban a tagállamok költségvetési prioritásainak eltérése és rendszertelensége miatt. Miután pedig a tagok egy része nem teljesíti a saját nemzeti hadseregére vonatkozó vállalásait, összességében a NATO erejét is gyengítik. 

Új pénzügyi stratégia

Murray ötlete egy NATO bank létrehozásáról nem új, de legalább saját magától lopta. Először 2019-ben hozakodott elő vele, akkor még a szervezeten belül. Egyes NATO-tagországok élénken érdeklődtek iránta, így a NATO főtitkára is foglalkozni kezdett a tervvel, amelyből a végén nem lett semmi az erősebb gazdaságú tagállamok aggodalma miatt.

Ez az aggodalom pedig érthető volt, ahogyan ma is az. A kollektív hitelintézet célja teljesen logikus, a finanszírozása már nem annyira. Murray elképzelése szerint a bank 300 milliárd dolláros mérleggel kezdhetné meg a működését, új finanszírozási struktúrával, hosszú és alacsony kamatú törlesztőfeltételekkel. (Az összeg meghatározásakor a valós kiadásokat és a 2 százalékos cél közötti eltéréseket vették alapul.) Ez a két feltétel alapjaiban garantálná a stratégiai befektetéseket, elhárítva a tagállamok rövid távú kiadások iránti elkötelezettségének negatív hatásait. Ebben Murray-nek teljesen igaza van: a jelenlegi globális lőszer- és fegyverhiány egyik oka éppen az, hogy a gyártókkal a kormányok nem hajlandók hosszú távú szerződéseket kötni, azok viszont e kockázat miatt nem kezdenek bele a csillagászati összegű kapacitásnövelő befektetésekbe. 

A terv annak idején a létrehozáshoz szükséges alapösszeg finanszírozásán bukott meg, és bizonyára most is ugyanez történne, ha a NATO érdemben elkezdene foglalkozni vele. A kezdőtőkét ugyanis nem lehet összehozni a tagállamok előtti kalapozásból, hiszen azok a 2 százalékos célt sem tudják teljesíteni. Marad egy közös hitelfelvétel ötlete, amelyről máris le lehet mondani. Vegyük példaként Németországot: éppen egy éve vett fel egy 1 milliárd eurós kölcsönt azért, hogy a saját hadseregét gatyába rázza. (Más kérdés, hogy semmire nem ment vele.) A német jegybanknál már az is kicsapta a biztosítékot, Lindner pénzügyminiszter pedig hallani sem akar semmilyen közös hitelfelvételről, nemhogy a NATO-ban, de az Európai Unióban sem. A NATO-vezetés nem tudja majd rákényszeríteni a tagállamokat, hogy újabb terhet vegyenek a nyakukba, miközben a meglévőt sem tudják megoldani, vagy éppen a költségvetésük egyáltalán nem elhanyagolható részét készülnek a megoldásra költeni. 

A finanszírozási problémán túl felmerült a működtetés nem tisztázott eleme is, vagyis hogy ki, milyen esetben és milyen feltétellel nyúlhatna hozzá a felhalmozott pénzhez, amelynek befektetése – az alacsony hitelkamat miatt – nem a legnagyobb üzlet egy bank számára, veszélyesnek azonban épp eléggé veszélyes ahhoz, hogy aggódni kelljen az elvesztése miatt. 

Murray mindenesetre újra propagálni kezdte régi ötletét, és meggyőződése, hogy a jelenlegi biztonságpolitikai helyzet elég alapot adott arra, hogy érdemben is foglalkozzanak vele a nyári vilniusi csúcstalálkozón. Azt ő is elismeri, hogy a kivitelezés a legmagasabb szintű politikai tárgyalásokat feltételezi, nem beszélve a jogi keretek kidolgozásáról, ám valahogyan lépni kell az ügyben, mert „a félkegyelműsködés és a fenyegetés kora már lejárt”, a NATO-nak pedig tudomásul kell vennie, hogy a katonai elrettentéshez innovációra van szükség, mégpedig azonnal, nem újabb évtizedek múlva. 

Fotó: Jens Stoltenberg NATO-főtitkár
MTI/EPA/Olivier Matthys