Kisebbségi politikák a háború árnyékában

Egy év távlatából áttekintve az Ukrajnával szomszédos közép-kelet európai államok háborúval kapcsolatos viszonyulását úgy tűnik, hogy a döntéshozók reakcióját öt tényező befolyásolja leginkább: 
1.) történelmi tapasztalatok 
2.) kulturális kötelékek
3.) földrajzi- és geopolitikai aspektusok 
4.) aktuálpolitikai érdekek  
5.) gazdasági kilátások 
Az orosz invázió által okozott, illetve felerősített problémás kérdések közül az egyik, hogy az Ukrajnát övező EU-s országok miképpen viszonyuljanak a saját határukon túli honfitársaikhoz. 

A magyarok mellett lengyelek, szlovákok és románok egyaránt igyekeznek túlélni és adaptálódni a háború miatt megváltozott körülményekhez. 

Az, hogy ebben mennyi támogatásra számíthatnak az ukrajnában élő térségi kisebbségek „anyaországaiktól” viszont a fentebb említett öt tényező egymáshoz viszonyított súlyozásától függ, ami esetről esetre eltérő. 

A helyzetet leginkább úgy lehet szemléltethetővé tenni, ha egy olyan képzeletbeli vonalat rajzolunk fel, amelynek egyik végén Lengyelország, a másik végén pedig Magyarország áll, kettejük között pedig valamelyik pólushoz közelebb/távolabb Csehország, Szlovákia és Románia. Függetlenül tehát attól, hogy 

Lengyelország lemondott arról, hogy az államközi viszonyokban Ukrajna felé e közösség sorsát tematizálja, míg a másik végponton Magyarország ebben proaktív szerepet vállal. Mik az okai ennek a szórásnak?

A lengyel héja

Lengyel szemszögből az orosz expanzióval kapcsolatos történelmi tapasztalatok katasztrofálisak, ennek feléledése joggal okoz mély egzisztenciális szorongást a lengyel társadalmon belül.
Ha megnézzük Európa térképet, Lengyelország olyan benne, mint egy tölcsér, mely mindkét végén nyitott. Az országnak nincsenek jól védhető földrajzi határai, viszont közvetlenül határos Belarusszal, amely Oroszország stratégiai szövetségese ebben a háborúban, és szárazföldi határa van Oroszországgal Kalinyingrádban, a kontinens egyik legjobban militarizált területén, amit csak az alig több mint 100 kilométeres Suwalki-folyosó választ el Belarusz nyugati határától.

Politikai szempontból a lengyel kormány néhány hete jelentette be, hogy a GDP 4 százalékát akarja a hadseregre költeni, ami arányaiban még az USA-ét is meghaladja. 
A saját biztonságának szavatolásán kívül Lengyelországnak megvannak a maga ambíciói arra is, hogy egy regionális katonai és diplomáciai erőközpont legyen, megkérdőjelezhetetlen befolyással a volt Lengyel-Litván Nemzetközösség területén. 
Emellett a kormányzó, jobboldali Jog és Igazságosság pártnak a választói elvárások okán belpolitikai érdeke is fűződik ahhoz, hogy diplomáciai, anyagi és katonai támogatást nyújtson Ukrajnának, miközben minden területen szankciókat szorgalmazzon Oroszországgal szemben. Mindez azért is fontos, mert a következő parlamenti választásokat még idén októberben vagy novemberben tartják Lengyelországban, ám a pontos dátum még nincs kitűzve.
Ezek a szempontok mind-mind háttérbe szorítják azt a tényt, hogy Ukrajnában 144.000 lengyel nemzetiségű ember él, akikre ugyanaz a homogenizáló ukrán kisebbségpolitika vonatkozik, mint a többi kisebbségre. Ezzel együtt is tudatos politikai döntések sora kell ahhoz, hogy a lengyelek szelektíven emlékezzenek saját történelmi traumáikra. 
Az etnikai kizárólagosságra vonatkozó ukrán preferenciákat ugyanis a lengyelek nyomatékosan megtapasztalhatták a második világháború utolsó éveiben. Lengyelország idén emlékezik majd meg a volhíniai mészárlás 80. évfordulójáról. 1943 júliusától 1945-ig a német megszállás alatt álló Lengyelországban tömeggyilkosságok sorozatát hajtotta végre az Ukrán Felkelő Hadsereg (UFH). 
Egy félkatonai csoport, amely Németország oldalára állva folytatott gerillaharcot a Szovjetunió ellen, illetve emellett a helyi ukrán lakosság egy részének támogatásával a kelet-galíciai Volhíniában honos lengyel kisebbség ellen is. A mészárlások 1943 júliusában és augusztusában érték el csúcspontjukat. Az áldozatok többsége nő és gyermek volt, néhányukat megerőszakolták, feldarabolták, élve elégették vagy más módon megkínozták. Az UFH akciói 100-130 ezer halálos áldozatot követeltek. Történészek szerint ez az etnikai tisztogatás ukrán kísérlet volt arra, hogy megakadályozzák, hogy a háború utáni lengyel állam szuverenitási igényt támaszthasson a háború előtti lengyel állam részét képező, ukrán többségű területekre.
2016-ban a lengyel szejm elsöprő többséggel nyilvánította július 11-ét a volhíniai mészárlás áldozatainak emléknapjává. Bármennyire is furán hangzik, a jelenlegi kontextusban ez a történelmi trauma kiindulópontként szolgálhat a lengyel-ukrán kapcsolatok további megszilárdítására. Ezért idén júliusban érdemes lesz odafigyelni, hogyan fognak a lengyel állami tisztségviselők megemlékezni erről az évfordulóról. Lesz-e az ukránokkal közös megemlékezés? Lesz-e bocsánatkérés ukrán részről?

A magyar békegalamb

Magyarország esetében a legutóbbi háborús emlékek a területveszteség traumájával, nem pedig a győzelemkor realizálható esetleges előnyök katarzisával párosulnak. 
A lengyelekhez hasonlóan a magyar politikai kultúrának is megvan a maga egzisztenciális szorongása, ami sok egyéb mellett inkább a nem indoeurópai nyelvként való kulturális elszigeteltséghez kapcsolódik. Johann Gottfried von Herder német filozófus már a 18. században megjósolta, hogy a magyar identitás idővel egyszerűen el fog tűnni az őt körülvevő német és szláv kultúra tengerében. A magyar visszaszorulás, a nyelv- és a kultúra térvesztésének folyamata ma élőben követhető a kárpátaljai híradásokban. 
A kárpátaljai magyarok száma már békeidőben is érezhetően csökkent, de az egy éve kitört háború jelentős mértékben felgyorsította ezt a folyamatot. Sokan, akiknek magyar útlevelük van, egyszerűen áttelepülnek Magyarországra, hogy elkerüljék a katonai besorozást (amely az utóbbi hetekben egyre nagyobb probléma Kárpátalján az otthon maradt hadköteles férfiak számára – a szerk.). Az otthonmaradók számára a gyorsan öregedő népesség és az alacsony születésszám hagyományos problémáit az ország más részeiből érkező belső menekültek ellátása terheli újabbakkal. 

Ezek a spontán folyamatok egy olyan nemzetépítési folyamatba illeszkednek, amely nagyhatalmi támogatással igyekszik etnikailag homogén, ukrán nemzetállamot létrehozni. Ennek képezi jogi lenyomatát azon törvények sora, melyet a 2014-es Euromajdant követően fogadott el az ukrán törvényhozás. Ilyen volt a 2014-es nyelvtörvény, mely a kisebbségi nyelvek kárára rendelkezett az államnyelv védelméről, vagy a 2017-es oktatási törvény, mely jelentősen visszaszorította a kisebbségi nyelven történő oktatás lehetőségét. 

Hasonlóság e jogszabályok között, hogy ezeket éles kritika érte a szomszédos országok egy csoportja részéről (2014-ben például – Romániával kiegészítve – közös V4 nyilatkozat tiltakozott a két évvel korábban elfogadott és a kisebbségek számára kedvezőbb nyelvtörvény eltörlése ellen) és a nemzetközi fórumok részéről (különösen a Velencei Bizottság volt aktív ezekben a kérdésekben). Hasonló dinamika van kialakulóban a tavaly decemberben elfogadott ukrán kisebbségi törvénnyel kapcsolatban is, melyet a magyar és román diplomácia közösen visz majd a Velencei Bizottság elé.
A fentebbiek magyarázzák, hogy a magyar külpolitikában a nemzeti kisebbségi dimenzió miért kerül előtérbe Ukrajna relációjában, kiegészülve a pártpolitikai aspektussal, amely itt is releváns, tekintve a kormányzó pártok szavazóbázisának azon elvárását, hogy a kisebbségi magyarokat védjék, ha jogaik sérülnek.

Ez tehát a spektrum két vége. Az összes többi szomszédos, illetve V4-es ország ezen a képzeletbeli vonalon valahol e kettő között helyezkedik el. Róluk bővebben a cikk második részében lesz szó.

Címlapfotó: 123rf.com