Ukrajnában hozzávetőlegesen ugyanakkora lélekszámú lengyel kisebbség él (mintegy 140.000 fő), mint magyar (nagyjából 150.000 fő),
Lengyelország lemondott arról, hogy az államközi viszonyokban Ukrajna felé e közösség sorsát tematizálja, míg a másik végponton Magyarország ebben proaktív szerepet vállal. Mik az okai ennek a szórásnak?
A lengyel héja
Lengyel szemszögből az orosz expanzióval kapcsolatos történelmi tapasztalatok katasztrofálisak, ennek feléledése joggal okoz mély egzisztenciális szorongást a lengyel társadalmon belül.
Ha megnézzük Európa térképet, Lengyelország olyan benne, mint egy tölcsér, mely mindkét végén nyitott. Az országnak nincsenek jól védhető földrajzi határai, viszont közvetlenül határos Belarusszal, amely Oroszország stratégiai szövetségese ebben a háborúban, és szárazföldi határa van Oroszországgal Kalinyingrádban, a kontinens egyik legjobban militarizált területén, amit csak az alig több mint 100 kilométeres Suwalki-folyosó választ el Belarusz nyugati határától.
Politikai szempontból a lengyel kormány néhány hete jelentette be, hogy a GDP 4 százalékát akarja a hadseregre költeni, ami arányaiban még az USA-ét is meghaladja.
A saját biztonságának szavatolásán kívül Lengyelországnak megvannak a maga ambíciói arra is, hogy egy regionális katonai és diplomáciai erőközpont legyen, megkérdőjelezhetetlen befolyással a volt Lengyel-Litván Nemzetközösség területén.
Emellett a kormányzó, jobboldali Jog és Igazságosság pártnak a választói elvárások okán belpolitikai érdeke is fűződik ahhoz, hogy diplomáciai, anyagi és katonai támogatást nyújtson Ukrajnának, miközben minden területen szankciókat szorgalmazzon Oroszországgal szemben. Mindez azért is fontos, mert a következő parlamenti választásokat még idén októberben vagy novemberben tartják Lengyelországban, ám a pontos dátum még nincs kitűzve.
Ezek a szempontok mind-mind háttérbe szorítják azt a tényt, hogy Ukrajnában 144.000 lengyel nemzetiségű ember él, akikre ugyanaz a homogenizáló ukrán kisebbségpolitika vonatkozik, mint a többi kisebbségre. Ezzel együtt is tudatos politikai döntések sora kell ahhoz, hogy a lengyelek szelektíven emlékezzenek saját történelmi traumáikra.
Az etnikai kizárólagosságra vonatkozó ukrán preferenciákat ugyanis a lengyelek nyomatékosan megtapasztalhatták a második világháború utolsó éveiben. Lengyelország idén emlékezik majd meg a volhíniai mészárlás 80. évfordulójáról. 1943 júliusától 1945-ig a német megszállás alatt álló Lengyelországban tömeggyilkosságok sorozatát hajtotta végre az Ukrán Felkelő Hadsereg (UFH).
Egy félkatonai csoport, amely Németország oldalára állva folytatott gerillaharcot a Szovjetunió ellen, illetve emellett a helyi ukrán lakosság egy részének támogatásával a kelet-galíciai Volhíniában honos lengyel kisebbség ellen is. A mészárlások 1943 júliusában és augusztusában érték el csúcspontjukat. Az áldozatok többsége nő és gyermek volt, néhányukat megerőszakolták, feldarabolták, élve elégették vagy más módon megkínozták. Az UFH akciói 100-130 ezer halálos áldozatot követeltek. Történészek szerint ez az etnikai tisztogatás ukrán kísérlet volt arra, hogy megakadályozzák, hogy a háború utáni lengyel állam szuverenitási igényt támaszthasson a háború előtti lengyel állam részét képező, ukrán többségű területekre.
2016-ban a lengyel szejm elsöprő többséggel nyilvánította július 11-ét a volhíniai mészárlás áldozatainak emléknapjává. Bármennyire is furán hangzik, a jelenlegi kontextusban ez a történelmi trauma kiindulópontként szolgálhat a lengyel-ukrán kapcsolatok további megszilárdítására. Ezért idén júliusban érdemes lesz odafigyelni, hogyan fognak a lengyel állami tisztségviselők megemlékezni erről az évfordulóról. Lesz-e az ukránokkal közös megemlékezés? Lesz-e bocsánatkérés ukrán részről?