Hajnaltól késő estig csak a természet zajai és a folyamatos belső beszéd, ami talán még a halállal sem ér véget. Egy teljes csendben eltöltött nap után nehéz megszólalni

Átjön az idős szomszéd, hoz egy flakonnal a borából, és hozzá még néhány szem fügét. Nem akar alkalmatlankodni, odaadja, és már megy is. Régi vágású, szőlőhegyi ember. A szőlője szépen megművelve, a háza alig látszik ki a terebélyes diófa alól. Egyedül szokott kijönni a szőlőbe, legalábbis sosem láttam mást ott rajta kívül. Olykor hallom, ahogy telefonon beszél valakivel, talán a gyerekével. A völgy csendjében sokszor egész nap az ő motoszkálása az egyetlen emberi eredetű hang. A kapálás finom, súrló zaja. Ahogy vizet mer a ciszternából. Sajnos nem az állandó szomszédom, csak néhány napig, amíg a szőlőhegyi házban vagyunk a családdal. 

Szomszédokkal ritkán volt szerencsém, őt viszont szívesen elfogadnám állandó szomszédomnak. Hegyhez lassult férfi, régebben nyilván jóval többen lehettek ilyenek errefelé. Ahogy mozog, ahogy beszél, ahogy öltözik, ezekből mind látszik ez a hegyhez lassulás. Mert az sem mindegy, milyen ruhát visel az ember a szőlőhegyen. Kopott munkásnadrág kockás inggel és megállapíthatatlan korú bőrcipővel, ez tökéletesen illik a Porkoláb-völgyhöz. Semmi hirtelen mozdulat, semmi ideges, izgága gesztus. A felületes szemlélő azt is hihetné, hogy valami baj lehet vele, mert „túl” lassan mozog, mintha valami baja lenne. Persze adódik a kérdés, hogy mihez képest lassan. Ahhoz képest mindenképp, ahogy általában mozognak az emberek. Komótosan baktat fölfelé a mélyúton, vagy ahogy errefelé mondják, a szurdikban. 

A ház előtti teraszról szépen bele lehet látni a közeli akácos-diófás-bozótos terület titkos életébe. Az örvös galambokéba például, ahogy órákon keresztül hordják a gallyat a fészkükbe. A gyurgyalagok egy kiszáradt cseresznyefán pihennek, aztán felrepülnek, mennek a dolgukra, de valamivel később – öt perc múlva, egy óra múlva, ki tudja – megint ott ülnek a töredezett ágvégeken. A bozótos mélyén sárgarigó énekel. Kis fakopáncs vizslatja végig a kiszáradt cseresznyefa már így is alaposan meglyuggatott törzsét. 

Ezek az események, és itt nincs is szükség további eseményekre. Vonulnak a felhők a völgy fölött, kelet felé kilátni a síkságra, amely valahol Nagyvárad környékén érhet véget. Tiszta időben a Duna ártéri erdejének mélyzöld szalagja is idelátszik. Sokszor jártam már itt, elvileg tehát ismernem kellene valamelyest ezt a helyet, mégis minden alkalom olyan, mintha az első lenne. Vannak ismerős részletek, mégis az egész minden ittlétemkor új. Sőt az ismerős részletek is folyamatosan változnak. Tavaly még kiláttam a teraszról a völgy aljáig, idén már nem, mert a fák éppen annyit nőttek, hogy eltakarják a kilátást. Az odalenti világból ide alig valami ér fel. Néha hallatszik, ahogy egy autó a szomszéd domb gerincén erőlködik. Éjszaka látszik a Tejút finom, halvány sávja. Műholdak repülnek át némán a ház fölött. 

Jártam már itt többször egyedül is, és voltak olyan napok, amikor egyáltalán nem szólaltam meg. Hajnaltól késő estig csak a természet zajai és közben a folyamatos belső beszéd, ami talán még a halállal sem ér véget. Egy teljes csendben eltöltött nap után nagyon nehéz megszólalni, például kérni egy kávét a háztól nagyjából három­negyed óra járásra található kocsmában. A saját hangomra sem ismerek rá ilyenkor. Ki ez, aki itt most megszólalt? Jó kérdés, eddig nem találtam megnyugtató választ rá. 

Egyik nap elmegyünk a közeli tóhoz. Ilyen alacsonynak még sosem láttam a víz szintjét. Már úszni is alig lehet benne, a legmélyebb részein sem mélyebb egy méternél. A tóparti strand öltözőjének előterében könyvespolc, rajta ingyen elvihető könyvek. D. H. Lawrence: Lady Chatterley szeretője, Fejtő Ferenc: Budapesttől Párizsig, Kemény Zsigmond: A rajongók, Klasszikus francia költők, Angol elbeszélők a két világháború között. Az efféle ingyenkönyves polcokon ritkán látni jó könyveket ilyen sűrűségben. Ahogy elnézem a gyepen pihenő strandolókat, olvasót nem nagyon látok, leginkább a telefonjaikat pörgetik a napernyők alatt. 

A tómeder iszapos, és tele van hatalmas tavikagylókkal. Egy üres kagylóhéjba sikerül úgy belelépnem, hogy elvágja a nagylábujjamat. A lassan kiserkenő vér egyetlen jókora cseppé összeállva billeg egy fűszál élén. A látvány valamiért erősen megragad, sokáig figyelem ezt a különös hintázást. Ebben az egy csepp vérben valószínűleg majdnem minden benne van, ami vagyok. Persze nyilván van itt még valami, a személyiségnek egy olyan része, aminek semmi köze nincs a vérhez. Vagy a lélek a vérben is ott rejtőzik? Két ölyv lebeg egy helyben a tó fölött. Elkészült a lángosom. Visszatérek a nyárba, ki tudja, honnan.

Nyitókép: Földházi Árpád