Isten éltesse a derék édesanyákat – akik feminista kesergés helyett derék apákat nevelnek!

Május elsején olvashattunk itt egy háborgást amiatt, hogy bezzeg

– erre tessék, alig aludtunk párat, és már itt is van az anyák napja.

Ha úgy tetszik, a családért végzett valódi láthatatlan munka várva várt ünnepe, a tisztességes körökben eleve rendszeres köszönetmondás melletti külön köszöntés ideje: Isten éltesse és jutalmazza meg gazdagon a derék édesanyákat, akik mindenfajta feminista kesergés, illetve a befektetett energia és a bevételi oldal állandó egyensúlyának precíz nyomon követése és számonkérése helyett

A mainál jóval keservesebb körülmények között is bátran vállalva több gyereket, akiket (legyenek akár lányok, akár fiúk) szívós munkával, a hisztik türelmes kezelésével szoktattak rá a közös teherviselésre és a házimunkában való részvételre, hogy miután évtizedeken át messze-messze nettó (társ)befizetői voltak a családi közösségnek, idősödve szüretelhessék munkájuk bőséges gyümölcsét: a fáradságosan felnevelt, kellően odafigyelő gyerekek és unokák jelentette biztonságot, büszkeséget és örömet.

Éppen ezért ne hagyjuk szó nélkül az időről időre felbukkanó osztályharcos árokásást: demográfiai hullámvölgy idején, amikor az egyszemélyes háztartások aránya már 36 százalék (szemben a kétezres évek eleji 26 százalékkal), azaz egyre többen intéznek otthon egyedül mindent, nemre való tekintet nélkül, abszolúte láthatatlanul, az ételbeszerzéstől kezdve a vasaláson át a villanykörtecseréig – nos, ilyen viszonyok közepette nem árt tisztázni néhány tényezőt.

merthogy jaj, akkor takarítani kell, ingyen.

Először is, a momentumos politikus bejegyzésében annyira kirívóan sutának és idegennek hatott az úgymond észre nem vett, pedig igazából elismerést és nyugdíjat érdemlő „munkák” felsorolása („Elküldöd a szülinapi üdvözlőlapot. Ismered a szomszéd gyerek nevét. Észreveszed, ha elfogyott a WC-papír”, satöbbi), hogy gyanút fogtam, és rákerestem angolul ezekre a mondatokra – és

Márpedig ha valamit úgy igazán méltatlannak érzünk, akkor kiírjuk magunkból a saját keserves tapasztalatainkat, nem pedig egy tengerentúli női portált hívunk segítségül ahhoz, hogy szubjektív példákat hozzunk fel a nőket érintő méltánytalanságokra – már itt gyanússá válhat, hogy mesterséges habosításról van szó. Ha azt vetette volna fel a képviselőnő, hogy

vagy hogy a többgyermekes anyák adómentessége valójában egyfajta anyagi kompenzáció azért, hogy komoly pluszmunka árán segítik elő a demográfiai egyensúlyt, már bólogattunk is volna hevesen – de nem, inkább jön nekünk a vécépapírral. Ha nőként észreveszed, hogy már csak az üres guriga szomorkodik a tartón, akkor a munka hőse vagy, és joggal durcáskodsz, ha senki nem ad pénzt ezért a heroikus tettedért – sugallja az írás, pedig

hanem a kölcsönös szövetségként működő házasságon dolgozni, a gyerekeket pedig önállóságra és szolgálatkészségre nevelni. Ahol az anya az egyetlen, aki képes és hajlandó kitenni új vécépapírt vagy megvenni a zsömlét, ott sajnos magának a családnak a működésével és az adott apuka viselkedésével van komoly baj, nem a női jogokkal.

Ennyi év távlatából a magam részéről minden aggódót megnyugtathatok: se rövid, se hosszú távon nem okoz pszichés zavarokat az, ha egy kisiskolás magának csomagol szendvicset, maga pakolja el a ruháit, sőt, a megfelelő családi rotáció alapján időnként maga vásárol be,

Ha ennek még egy generációval korábban sem volt akadálya – pedig akkor ugye nem lehetett kétség esetén csak úgy hazatelefonálni a boltból –, akkor az alfa generációt se nézzük le azzal, hogy nem bízunk rájuk efféle felelős tevékenységeket. Informátoraim beszámolói szerint általános iskolások tömegei számára okoz leküzdhetetlen kihívást, hogy akár csak tíz-húsz percre eltároljanak fejben egy néhány tételből álló listát – ha legkésőbb óvodás korban úgy mentek volna szüleikkel a boltba, hogy nekik kell megjegyezniük, mi mindent kell venni, talán edzettebbek lennének a megfelelő agyterületeik.

Az persze előfordul, hogy a férj vagy a gyerek nem olyan tökéletesen és hatékonyan teregeti ki a zoknit, ahogy a pedáns anya (lásd azokat a sóhajtásokat, amelyek szerint a nőnek „kell” fuvaroznia a gyerekeket, ünnepek előtt is egyedül „kell” feldíszítenie a lakást, és a gyerekzsúrokra is neki „kell” játszóházat szerveznie) – ez azonban nem esélyegyenlőségi problémákat felvető „láthatatlan munka”, hanem jószándékú önsorsrontás. A maximalizmusért, a lelkiismeretességért kijár az elismerés,

Óvatosan jegyzem meg, hogy ahol összeköltözés előtt a felek hagynak időt egymás életvitelének és szocializációjának megfigyelésére, továbbá az olyan kérdések átbeszélésére, mint hogy kinek a dolga a mosogatás, ott máris kisebb a valószínűsége annak, hogy a nő belesodródik valamiféle cselédsorsba. Ha már Vogue: egy 2020-as amerikai felmérés szerint a republikánus és a demokrata párti férfiaknak egyaránt elsöprő többsége látja úgy, hogy

ráadásul világnézettől függően nők és férfiak szinte azonos mértékben értettek egyet azzal az állítással, hogy a felek egyforma felelősséggel tartoznak, de szerepeik eltérőek (a demokraták körében a férfiak valamivel nagyobb arányban bíznák a háztartást a nőkre, mint maguk a nők, de ott se rajzolódik ki komoly harc a nemek között; a republikánus nők és férfiak között pedig gyakorlatilag teljes az összhang – átfogó, toxikusan maszkulin elnyomásnak jele nincs).

Amennyiben láthatatlan munkának minősül az, ha név szerint ismerjük gyermekünk játszópajtásait, akkor logikusan az is láthatatlan munka, ha tudjuk, hogy hívják a kutyasétáltató szomszéd ebét. Hiszen ugyanúgy egy darab tulajdonnévvel kell terhelnünk szegény agyunkat, tán egy negyed kalóriát is elégetve a nagy erőlködésben – a gondolatmenet szerint pedig mindkettőért előléptetés és nyugdíj járna. Mint ahogy (a születésnapi üdvözlet mintájára) azért is, ha édesanyánkat felköszöntjük május első vasárnapján.

Valójában itt lepleződik le a másokról gondoskodó nők iránti túltolt feminista aggódás álságossága: valamiért mindig pont a legnormálisabb családi életet kell méltatlanul vesződséges, ki nem fizetődő alárendeltségnek beállítani – az viszont ugyanott fel sem szokott tűnni, hogy hányan válnak már-már rabszolgájává is a háziállatuknak, vagy akár a magányos, énközpontú nőkből remekül megélő ezoterikus-diétás biznisznek.

Pedig annak esélye, hogy egy gyerek előbb-utóbb megtanul magának (és családjának!) vacsorát készíteni és maga után rendet rakni, jóval nagyobb, mint annak, hogy

Vagy a felelős állattartás napján virággal és saját verssel köszönti, időskorában, betegségében pedig ápolja és ellátja a meghatott gazdit.

***

(Nyitókép: MTI / Vasvári Tamás)