1944 különös nyara – Ilyenek voltak a hagymázas fajnemesítő eszmék magyar képviselői

„Hangsúlyosan nem politikatörténeti művet akartam írni. Az utolsó nyár nem is holokauszt- vagy hadtörténet, hanem a mindennapok tapasztalattörténete” – mondja a Magyar Krónikának adott interjúban új könyvéről Ablonczy Balázs, hozzátéve: kis eszme­történetet is csempészett a szövegbe, „bemutatom, hogy mi mozgatta még ekkor is a magyar politikusok egy részét, illetve a kormányzat értelmiségi hold­udvarát”. A kötet, mint a cím is jelzi, 1944 különös nyarával foglalkozik, kezdve a június 1-jén nyíló ünnepi könyvhéttel, amelynek alkalmával a kultúra zsidótlanítását ünnepelte a szélsőjobboldal, s zárva azzal a nappal, augusztus 27-ével, amikor a Vörös Hadsereg Sósmezőnél először lépte át a Magyar Királyság határát. A szerzőtől megszokott módon remek stílusban megírt krónika hatásosan idézi meg azoknak a hónapoknak a légkörét, amikor a háború szörnyű valóságát – már csak a fokozódó légitámadások okán is – a hátországban maradtak is megismerték, az élet sok tekintetben mégis a szokott rendben folyt tovább. 

A zsidó vagyon zabrálása, a tevékkel érkező keleti menekültek, a légvédelem problémái, a kibombázottak és a városi gyerekek vidéken való elhelyezése mellett megannyi izgalmas, groteszk és/vagy tragikus történet kerül terítékre, így a német megszállást követő „őrségváltás” a rádióban vagy a színházi életben, ami minden kurzus­teremtő, propagandisztikus törekvéssel s olyan személyek térnyerésével együtt, mint Dövényi Nagy Lajos (a züllött jellemű szélsőjobbos újságíró uszító hangú külpolitikai kommentárjaival hozott új hangot a magyar rádiózásba, s dramaturgként segítette Kádár Lajos Ártatlanok? című antiszemita drámájának színre vitelét a Madách Színházban), kevésbé éles cezúrát jelentett, mint hihetnénk (így – hogy csak egy példát említsünk – júliusban az a Lukács Miklós került az Operaház élére, aki a Kádár-korszakban újra az intézmény főigazgatója lesz). Ablonczy bemutatja a hagymázas fajnemesítő eszmék magyar képviselőit (érdekes a fajvédő orvosszervezetek közti rivalizálás ismertetése, s különösen a bőrgyógyász Doros Gábor esete, akit a háború után bíróság elé citáltak hajmeresztő fajhigiéniai intézkedéseket előirányzó tanulmányai miatt, a hatvanas években viszont már egészségügyi szakértőként szólaltatta meg a Népszabadság), ahogy a csángó magyarok hazatelepítéséről szőtt, nemkülönben irreális terveket is, amelyek még 1944 nyarán is annyira foglalkoztatták az elitet, hogy Sztójay Döme németországi látogatásán Hitlernél lobbizott a megvalósításukért. De a történész foglalkozik azzal a híreszteléssel is, amely szerint az angol bombázók robbanó játékszereket dobáltak le, e rémhírt egy plakát erősítette, amelyen Páger Antal lánya látható vérző, csonka kézzel. Milyen mérleget von könyve végén a szerző? „Halálának ötvenedik évfordulóján sok szó esett Kossuthról. Széchenyiről apropó nélkül is. Amit ők gondoltak nemzet és Európa illeszkedéséről, nemzeti tsinosodásról, autonómia és polgárultság viszonyáról, ott a mezőségi agyagban lett végképp semmivé” – utal Ablonczy arra, hogy a románok ellen indított dél-erdélyi offenzíva során elfoglalt Pusztakamarás határában 126 helyi zsidót öltek meg a magyar katonák. S így folytatja: „Már ott készülődött az egypártrendszer, a beszolgáltatás, az államosítás és a kisajátítás, az emberi rosszindulat minél tökéletesebb állami kihasználása. 1944 volt az egyetlen sikeres magyar modernizációs eszme, a szabadelvűség végleges kimúlá­sának nyara.”

(Ablonczy Balázs: Az utolsó nyár – Magyarország, 1944. Jaffa Kiadó, 2024)