Miért lett woke az Eurovíziós Dalfesztivál?

Nyitókép: Tobias SCHWARZ / AFP

Hogy mi az Eurovíziós Dalfesztivál? Egy 1956 óta minden évben megrendezésre kerülő, ezáltal a leghosszabb ideje futó zenei verseny – egyedül a 2020-as év volt kivétel –, az Európai Műsorsugárzók Uniójának tagállamai között. A fesztiválra minden résztvevő ország benevez egy zeneszámot, ami élő adásban kerül a nézők elé, majd szavaznak a többi résztvevő által előadott dalokra, hogy megtalálják a verseny legnépszerűbb produkcióját.

A versenyt számos világhírű előadó használta már karrierje kiindulópontjának, vagy éppen növelte meg itt a népszerűségét. Az ABBA például, az 1974-es Eurovíziós Dalfesztivál svéd győztese, a becslések szerint 380 millió album- és kislemezeladást rögzített, azt követően, hogy a verseny győzteseként sikerült a világ lakosságát is elérni. 

De Céline Dion 1988-as, svájci győzelme is elősegítette nemzetközi karrierjének beindítását, ahogy Julio Iglesias is viszonylag ismeretlennek számított, mikor az 1970-es Eurovíziós Dalfesztiválon képviselte Spanyolországot, és a negyedik helyen végzett.

És hogy mi a különbség az 1956 óta zajló fesztivál korai és modern, a 2000-es évekre jellemző, de leginkább az utóbbi 10 éves működésében? Nos, elég megnézni és meghallgatni például Marie Myriam L'oiseau et l'enfantját 1977-ből. Vagy éppen az ír Dana All Kinds Of Everythingjét 1970-ből, akinek fellépése mellé, ha odatesszük az aktuális, 

akkor elég nyilvánvaló, hogy egészen új szelek fújnak nemcsak a világban, de a híres dalfesztivál esetében is.

Az Eurovíziós Dalfesztivált az évek során számtalan kritika érte azzal kapcsolatban, hogy a szavazások során sokszor a művészi értékek helyett a megkapó, túlságosan kidolgozott színpadi produkciók lettek favorizálva. Az Eurovíziókon egyre népszerűbbé vált a giccs, a folk és nemzetközi stílusok zenei keveredése, idővel pedig az LMBTQ+ kultúra részévé vált. Az évek során a dalfesztivál tehát kinőtte magát az egyszerű televíziós kísérletből, ezzel együtt pedig egy óriási méretű nemzetközi intézménnyé vált. Európa legtöbb országa részt vett már legalább egyszer a fesztiválon.

Ezzel együtt is meglepő az a kiemelt szerep az LMBTQ közösség felé, amit az Eurovíziós Dalfesztivál az utóbbi években vett fel. Az idei Bambie Thug mellett a svájci nyertes, Nemo is magát nembinárisként állítja be, ehhez pedig stílusa is igazodik a sminkkel, az extravagáns felsővel, valamint a kis szoknyácskával. Bár a produkció tényleg érdekes, ráadásul a musicales és operettes beütések jól állnak a modern zenének, ha valaki veszi a fáradságot, hogy megnézze az előadó többi saját számát, 

mintha csak arról szólna a fesztivál, hogy a hangos kis LMBTQ közösség minél nagyobb rivaldafényt és látványos körítést kapjon.

Ráadásul sokan az izraeli, az említettek mellett kimondottan visszafogott előadó ellen kampányoltak, sőt Bambie Thug is sírva fakadt, mikor kiderült, hogy Eden Golan a legjobbak közé került, az sokat elárul az Eurovíziós Dalfesztivál jelenlegi hozzáállásáról és célkitűzéseiről. Egyfelől azért is, mert azzal a szándékkal hozták létre, hogy a második világháborút követő években a határokon átívelő televíziós közvetítések segítségével mozdítsák elő az európai országok közötti együttműködést, ami az ilyen megnyilvánulásokkal inkább széthúzásnak tűnik. Másfelől azért, 

amit már a hírhedt, magyar származású feminista professzor is nyilvánvalóvá tett, mikor arról nyilatkozott, hogy a Hamász és a Hezbollah fontos baloldali mozgalmak.

Összeér, aminek össze kell érnie, nem igaz? Zárszóként emlékezzünk meg azokról a hazai előadókról, akik szintén részt vettek vagy éppen jelölve lettek a részvételre, és ne is bánkódjunk amiatt, hogy nem voltunk jelen az idei rendezvényen.