A politika a dinamizmus világa, a temető pedig a mozdulatlanságé – gondolják sokan. Csakhogy a kettő egyáltalán nem esik olyan távol egymástól, mint azt általában hinnénk.
Temetőben sétálni megosztó tevékenység. Olyan cselekedet, amelytől egyesek határozottan ódzkodnak, míg másokra megnyugtatólag hat, s lehetőséget teremt számukra az elmélyült gondolkodásra. Akármiképpen is viszonyuljon hozzá az ember, elmondható, hogy
a sírkerteket minden esetben átjárja a nehezen megragadható, ám annál inkább átérezhető jelenség, amelyet tömören a hely szellemének nevezhetünk.
„Az élet a hierarchiák műhelye. Csak a halál demokrata”, mondja egyik aforizmájában a kolumbiai filozófus, Nicolás Gómez Dávila.
Az elsőre talán meghökkentő kijelentés második felét mindennél jobban demonstrálja egy temető látványa, amelyet meglátogatva nyilvánvalóvá válik az emberi mulandóság kikerülhetetlen egyenlősége, az, hogy a hatalmas és a kicsiny, a győztes és a vesztes sorsa bizonyos értelemben ugyanoda mutat.
Miközben a temetői atmoszféra félreérthetetlenül szembesít bennünket személyes esendőségünkkel, figyelmünk elkerülhetetlenül az idő problémájára irányul. Akár halottak napján, akár az év más időszakában bolyongunk valamely temetőben, megtapasztalhatjuk az ott érvényben lévő időbeliség sajátosságát.
A kapun belépve olyan érzésünk támadhat, hogy ha nem is szűnnek meg, de legalábbis felfüggesztésre kerülnek a kinti világ oly feszítő gondjai, s a politikai-ideológiai térben mindennél fontosabbnak látszó ügyek teljességgel értelmüket vesztik.
A temetőben uralkodó csend a lezártság és a végesség érzetét kelti, a sírok grandiózus némasága pedig magában rejti a múlt tekintélyt parancsoló bizonyosságát, rávilágítva a szükségképpen a mindenkori jelenhez kötött szempontrendszer semmivé foszlására.
A temetői valóság időtlen nyugalma tehát feltétlenül alázatra int mindannyiunkat, s ezáltal láthatóvá teszi a politikai cselekvés kiküszöbölhetetlen korlátait. A sírok közt figyelmesen sétálók számára gyorsan feltűnhet, hogy más tekintetben viszont igenis áthatja e helyeket a politikum. Mindez különösen szembetűnő a kiemelt jelentőségű temetők, mint például a Fiumei Úti Sírkert vagy a párizsi Père-Lachaise esetében.
Egyértelmű, hogy az örök nyugalomra itt elhelyezett egykori politikai vezetők síremlékei és mauzóleumai a legtöbb esetben politikai jelentéssel is bírnak, vagyis a tegnap mellett a ma, sőt, a holnap számára is üzenetet hordoznak. Nem ritka ugyanis, hogy a gyakran művészi értékkel bíró alkotások a múltról alkotott képünk formálásán keresztül hatást kívánnak gyakorolni napjaink – tág értelemben vett – politikai viszonyrendszerére is. Úgy is mondhatnánk, hogy
a temetők kulcsfontosságú eszközei annak az emlékezetpolitikai folyamat alakításának,
melynek során eldől, hogy az előttünk élt megannyi nemzedék jeles és kevésbé jeles képviselői közül kik azok, akik a (képzeletbeli) nemzeti panteonban nyugodhatnak, és kik azok, akiknek a neve a feledés homályába merül.
E szelekciós eljárás tétje világos: a különböző politikai erők számára számottevő jelentősége van annak, hogy az egykor az ő táborukhoz tartozó – vagy legalábbis oda sorolt – elhunytak a „temetői hierarchia” előkelő pontján kapjanak helyet.
Feltehetően paradoxonnak hat, de a temetők leginkább a temetések alkalmával telnek meg élettel. Ezek azok az alkalmak, amelyek legalább annyira az élőkről, semmint a halottakról szólnak, ebben az értelemben pedig elmondható, hogy szükségszerűen összefüggésben állnak jelenbeli társadalmi viszonyainkkal is. Amellett ugyanis, hogy a végső nyugalomra helyezésben az elhunyttól való búcsúzás személyes igénye jelenik meg, a gyászolók gyülekezetét összetartó kapocs okán kollektív aktusként is felfogható. Politikai értelemben mindennek azért van kiemelt jelentősége, mert
a temetés és az eltemettetés mozzanatában egészen kivételes módon sűrűsödnek össze és válnak láthatóvá az adott társadalom életét formáló konfliktusok.
Az Antigoné óta például pontosan tudjuk, hogy a végtisztesség megadásának módja hűen jelképezi, hogy az adott politikai közösség miként viszonyul a halotthoz. Sőt, szélsőséges esetben a szertartás elmaradása annak bizonyítéka, hogy az illető a közösség határain kívül rekedve elfelejtődik, s a politikai senki földjére kerül.
Ahogy fentebb is utaltam rá, a sírkertekre nem ok nélkül szoktunk a mozdulatlanság tereként tekinteni, s rendszerint úgy gondolunk rájuk, mint amelyek lényegi vonása a változatlanság és az állandóság. Mindez bizonyos tekintetben kétségkívül igaz, azonban a társadalmi-politikai valóság szerves részét képező – s ennek megfelelően annak összefüggéseitől nem mentesíthető – temetők gyakorta ki vannak téve az aktuális hatalmi dinamikák következményeinek.
E megállapítás érvényességét semmi sem bizonyítja látványosabban a rendszerváltásokat nemegyszer kísérő újratemetéseknél.
Ezen események célja nem más, mint a temetői rendben megbecsülést élvező személyek körének újrarajzolása, pontosabban a „sírkerti elit” bővítése olyanokkal, akiket az előző politikai vezetés ilyen-olyan oknál fogva kirekesztett a tiszteletre méltó elhunytak sorából. Innen nézve egyértelmű, hogy e ceremóniák komoly, időnként megugorhatatlan kihívást jelentenek a fennálló rezsimre nézve: más és más módon, de gróf Batthyány Lajos, Rajk László és Nagy Imre újratemetése egyértelműen politikai töltettel bírt, s lehetőséget biztosított a részt vevő tömegek számára, hogy már puszta jelenlétükkel is kifejezhessék az adott rendszerrel szembeni elégedetlenségüket.
Sokféle módszer közül választhat, aki rálátást kíván szerezni egy közösség múltjának és múlthoz fűződő viszonyának valamely szeletére, azonban a csendes temetői szemlélődésnél aligha kínálkozik jobb eszköz arra, hogy egyszerre megértsünk és megérezzünk valamit az ott nyugvó generációkat egymáshoz és a jelenhez fűződő köteléket illetően. E helyekre tekinthetünk az ott élő nép vagy nemzet kultúr- és politikatörténetének lenyomataként, amelyek rengeteg mesélnivalóval szolgálhatnak számunkra, ha van hozzá türelmünk.
A szerző az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskola kutatótanára
(Nyitókép forrása: Pixabay)
Ünnepélyes keretek között, telt ház előtt tartotta diplomaátadó ünnepségét a Mathias Corvinus Collegium június 11-én budapesti központjában. A végzős hallgatókat Szalai Zoltán főigazgató, Orbán Balázs kuratóriumi elnök és Tombor András alapító köszöntötte, akik a tudás, a közösség, a nemzeti identitás és a tehetséggondozás jelentőségéről beszéltek.
Bár a Sulyok Tamás államfő elmozdításához szükséges alaptörvény-módosításról egyelőre nincs hír, az utcán már tüntettek a szándék ellen. Magyar Péter gyors alkotmányozása az 1945 utáni európai jogtörténetben is példátlannak számítana.
„Felelősséggel tartozunk a nálunk tanuló több ezer diákért” – írták.
A tehetséggondozó intézmény felsőoktatási programja mindenki előtt nyitva áll.
Mentorálással, szakmai támogatással és havi ösztöndíjjal segítik a kiemelkedő középiskolás tehetségeket.
Nem csak a vita technikáját sajátították el a résztvevők, hanem azt a szemléletet is, amely a konstruktív párbeszéd alapja.
A nézők megértését kérik.
Két hónappal a választások után a bankár Kármán András megbízatásának első pontját teljesítette is.
