Egy elmaradt térterápia – Magasles

Livorno talán legimpozánsabb tengerparti sétányán (amit egyébként a fasisztákkal jó ideig kokettáló Pietro Mascagni nevű zeneszerzőről neveztek el) minden reggel láttam egy apácát. Nem tudtam olyan korán érkezni a sétányra, hogy már ne találjam ott. A kőkorlátnak dőlve állt, mindig ugyanazon a helyen. Kezében rózsafüzérrel imádkozott, miközben nézte a tengert. Miután végzett az imával, tett egy kört a sétányon, majd ismét elfoglalta a helyét ugyanott, és belekezdett egy újabb imába. A horizont szinte soha nem volt egészen üres. Teherhajók és kompok érkeztek vagy indultak el. Ha tiszta volt idő, a kikötő fölött ott ragyogtak az Appeninek hegycsúcsai. 

Ezt a fasisztákkal kokettálást csak azért jegyeztem meg, mert elméláztam azon, hogy mi lenne itthon, ha egy efféle közterületet (na jó, nem tengerpartit, mert olyanunk nincs, de mondjuk egy Balaton-parti sétányt) egy hasonló „kollaboránsról” neveznének el. A komponista Mascagnit a „Duce” igencsak megbecsülte, 1943-ban például egy mai értéken nagyjából félmillió eurós támogatást juttatott neki, ennek ellenére Mascagni a háború vége felé egy levelében hálát adott a Jóistennek azért, hogy az olaszországi fasizmus napja végleg leáldozott. Ki tudja, hogy van ez, vagy hogy volt ez. 

Akkor sem számított annak, és ma sem számít annak. Hogy ne menjek messzire, itt vagyok mindjárt én. Tőről metszett kollaboránsként magam is részesültem és részesülök állami javadalmazásban, miután volt pofám elfogadni olyan ösztöndíjakat, amelyeket mértékadó körök minden további nélkül a „nercsicskaság” gyűjtőszóval illetnek. Magyarán aki ezeket elfogadja, önnön bőrébe égeti a soha el nem távolítható billogot. Tudjuk, amit tudunk, te lefeküdtél ezeknek, mostantól a kottájukból játszol. Nem vagy többé autonóm, szabad művész, mint mi. Kurzushuszár lettél. Neked Demeter Szilárd személyesen küldi az instrukciókat, elkészült kézirataidat neki kell átadnod jóváhagyásra, s ha ő rájuk bólint, akkor publikálhatod ezeket, de csak olyan lapokban, amelyek szintén nercsicskák. Így van ez elképzelve számos kiművelt agyban, nem másként. Amikor magamat hozom elő példaként, nem az ellenálhatatlan nárcisztikus késztetések vezérelnek. Ó, dehogy. Csupán arról van szó, hogy az elmúlt néhány esztendőben első kézből megtapasztalhattam mindezt, amiért – miként Pietro Mascagni – nem győzök hálát adni a Jóistennek. Értékes tapasztalatok ezek, illik őket megköszönni. 

Ezek a „kollégák” vagy nem-kollégák nyilván értem aggódnak, nem ellenem. Mióta a NER kegyelemkenyerén élek, írásaim hangsúlyai szemmel láthatóan máshová kerültek. A PIM-ből kapott direktíváknak megfelelően az Isten-haza-család-tengely mentén mozognak, ebből a koordináta-rendszerből soha nem billennek ki. Némi migránsozás, brüsszelezés, ukránozás vízjelként persze ott lappang a sorok között. Az említett direktívák ugyan nem számszerűsítik, hogy egy-egy írásban hányszor kell migránsozni vagy brüsszelezni, esetleg ukránozni és buzizni, mindezt nagyvonalúan a szerzőre bízzák azzal az udvarias kikötéssel, hogy ezekről azért ne feledkezzen meg. Ha a fenti feltételek teljesülnek, a nercsicskaként egzisztáló szerző biztos lehet benne, hogy pályája zökkenőmentesen ível majd felfelé, ami előbb-utóbb további állami apanázsokhoz vagy komolyabb díjakhoz (Babérkoszorú, esetleg Kossuth-díj) vezet. Egyszerű ez, nem szükséges túlagyalni. Pietro Mascagni is valahogy így csinálta, és milyen jól tette. 

Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy magamat óhajtom itt mentegetni, el kell oszlatnom egy félreértést. Mivel nem vagyok naiv, jól látom, hogy kurzushuszárok bizony léteznek. Ahogy mindig is léteztek. A NER-nek is megvannak a maga kurzushuszárai, a korábbi kormányoknak is megvoltak a magukéi. A NER ezt a műfajt látványosabban és egyértelműbben űzi, a korábbi kormányzatok kevésbé látványosan (és épp ezért alamuszibb módon) űzték. A NER nem árul zsákbamacskát: itt vannak, ők azok, pont. Az aktuális kurzushuszárok névsorával lehet egyetérteni és egyet nem érteni. Vegyes csapat, ez kétségtelen. Némelyikük névsorba kerülése egyenesen védhetetlennek tűnik. Szemmel láthatóan tehetségtelen embereket, gátlástalan opportunistákat nem szerencsés raklapnyi pénzzel kitömni. Az ilyesmi mindig kontraproduktív. 

Illetve esetleg abban az esetben, ha a sok pénz olyan művészeknél landol, akik képesek értékelhető művészi teljesítményeket teremteni. De nekik sem tesz jót az ilyesmi. A művészethez nem sok pénz kell, legfeljebb annyi, hogy az ember élhessen és dolgozhasson. Olyan nincs, hogy egy tehetségtelen emberhez hozzávágnak egy halom pénzt, és onnan kezdve remekművek kerülnek ki a műhelyéből. Ezt azért meg kellene érteni. A történet minden szereplőjének meg kellene értenie. A művészet organikus tünemény, nem vezényszóra és tekintélyes jóváírások hatására születik, hanem leginkább úgy, hogy az ember leül az íróasztalához vagy odaáll a festőállványa elé, megragadja a hangszerét vagy kézbe veszi a fényképezőgépét és dolgozik. Dolgozik, mert valami rejtélyes hang azt súgja neki, hogy ezt csinálja, ne mást. S hogy mindezt meg tudja cselekedni, ahhoz valóban nem árt némi anyagi biztonság. De túl sok tényleg nem kell hozzá. A számlák legyenek befizetve, a gyerek kapjon enni, és esetleg egy fröccsöt meg lehessen inni a kocsmában. 

A valódi művészetben tágasság van, mint a Ligur-tenger kora reggeli horizontján. Ez a tágasság mesterségesen nem hozható létre, legfeljebb imitálható, de sok köszönet nincs az ilyesmiben. Ez vagy megvan, vagy nincs meg, és ha nincs meg, akkor nincs mit tenni. Akkor másféle elfoglaltság után kell nézni. Önreflexió kérdése az egész. Rálátok-e magamra és arra, amit létrehoztam. A túl sok pénz azért veszélyes a kultúrára, mert roncsolja az önreflexiós készségeket. 

Egy tévedésen alapuló láncreakciót indít be, az öntévesztések lefelé tartó spiráljába taszít. Egy olyan öngerjesztő folyamatot léptet életbe, aminek a vége nem lehet más, csak kudarc. Persze ehhez a kudarchoz kevés pénzből is eljuthatunk. Bonyolult ez, na. 

Az apáca reggel hét körül fejezi be mindennapi tengerparti rituáléját. Szegény Pietro Mascagni, mi minden jutott eszembe róla a sétány egyik kőpadján üldögélve. Ahelyett, hogy én is inkább a nyílt vizeket figyeltem volna egyfajta – Dobai Péter szép szavával élve – „térterápiaként”. De csak jól elrontottam ezt a tengeri reggelt is. 

Nyitókép: Pixabay