A nemlétben hemperegni – Beszélgetés a magyar képregényekről

Múlt hét pénteken a Roboraptor csapata kifejezetten érdekes témában szervezett kerekasztalbeszélgetést: a szervezők arra voltak kíváncsiak, hogy is néz ki ma a magyar képregény, mind a készítés szempontjából, mind üzleti oldalról, mind pedig a kritika felől közelítve. Konszenzust senki nem várt; nem is született – ahogyan sajnos megoldás sem arra nézve, hogy mégis hogyan lehetne felfuttatni a képregényes közeget. Pedig javaslatok még a közönség soraiból is érkeztek.

A beszélgetésre öt vitázó érkezett: Bayer Antal, a Magyar Képregény Szövetség egyik alapítója, Tálosi András, a 5Panels képregényes műhely tagja és az Epicline magazin főszerkesztője, Budai Dénes, a Café Postnuclear rajzolója, a kritikai oldalról pedig Rusznyák Csaba, a geekz.444.hu-tól és Pálinkó Tibor a hazai csapat, a roboraptor.24.hu részéről. Nem elég, hogy a közönség markánsan eltérő véleményeket hallhatott, de a beszélgetés eléggé mélyrehatóan feltárta a hazai képregénykészítés minden oldalát.

A résztvevők szerint a magyarországi képregénykiadásnak két vonulata van: egyrészről léteznek a külföldi képregények fordításai, amikből általában jó, ha félévente kijön egy új szám, hiszen a kiadóknak még ez is lutri, illetve vannak a magyar szerzői képregények, amikből jó esetben el tud fogyni a saját zsebből kinyomtatott néhány száz darab, minőségileg pedig erősen hullámzóak tudnak lenni.

Hiányzik viszont az a fajta képregény, ami át tudná törni azt az ingerküszöböt, amely elválasztja a rendszeres képregényfogyasztót és azt, aki legfeljebb néhanapján vesz egy külföldi szuperhősös képregényt, vagy tán még azt sem. Ráadásul ez a képregény nem csupán mint termék hiányzik, de egyelőre olyan ötlet sincs a láthatáron, amit megfelelő marketinggel bejáratott branddé lehetne formálni. Akik pedig potenciális fogyasztók lehetnének, azok jelenleg teljességgel közönyösen állnak hozzá a műfajhoz.

Rendben van, hogy valaki a saját pénzén kiadja élete álmát

Ráadásul épp egy szélesebb közönségnek készülő, komolyabb alkotás lehetne az, amely alkalmas lenne a finanszírozási formák újragondolására. Ugyanis rendben van, hogy valaki a saját pénzén kiadja élete álmát, de a könyvkiadókat általában nem érdeklik a hazai kiadványok, jobb esetben az MKSZ-szel együttműködve kiírnak egy pályázatot. Ehhez képest ezzel az imaginárius csodaképregénnyel vállalatokat lehetne arra sarkallni, hogy beszálljanak akár rendszeresebb kiadásba is. Állami finanszírozásra pedig jelenleg esély sincs, holott külföldön van rá példa, elég csak a Rembrandtra gondolni.

Budai Dénes kifejtette, a Café Postnuclear az első olyan magyar képregény, amelynek nagyjából sikerült mindezt elérnie. A kiadását a Totalcar finanszírozta, a készítés során pedig tudatosan odafigyeltek arra, hogy a posztapokaliptikus, Mad Max-jellegű sztoriban szerepeljenek bőven olyan elemek, amik elegendőek ahhoz, hogy olyan is felkapja rá a fejét, aki épp csak belelapoz. Míg egy akármilyen sematikus autó nem elegendő erre, egy Trabant tökéletesen alkalmas rá, hogy áttörje az ingerküszöböt, így hát Trabantot rajzoltak. Ennek ellenére természetesen nincs tökéletes recept egy olyan képregény megalkotásához, ami akkora sikert ér el, hogy minden háztartásban lesz belőle egy példány. Ha pedig sikerül ilyet alkotni, az sem garancia rá, hogy utána a magyar képregény helyzete bármennyit is javulna ettől.

A képregényalkotás másik hátulütője, hogy rengeteg tehetséges ember van, aki érdeklődik a téma után, de mire kinőnének az amatőr szintről, addigra már inkább olyan munkákat vállalnak, amivel pénzt is tudnak keresni és jobb esetben csak hobbi marad a képregényből. Mindehhez az társul, hogy nem párosul oktatással, hiába tehetséges egy író vagy egy rajzoló, autodidakta módon kell rájönnie, hogy is néz ki maga a képregény. Ráadásul a fogyasztási oldalon sincs edukáció, többen csak végigrohannak a szövegen és nem veszik észre, hogy alapvetően olyan vizuális médiummal van dolguk, amely szerkesztési módszereiben sokkal inkább a filmművészetre hasonlít, mint az irodalomra.

Számolatlanul jelenik meg a gyenge képregény

A kritikai oldal szerint súlyos probléma az is, hogy számolatlanul jelenhetnek meg magánkiadásban olyan darabok, amelyek arra sem méltóak, hogy „segget töröljünk velük”. Emiatt pedig az ember úgy érzi: előbb választ bármi mást, mint magyar képregényt. Vagyis az, hogy mindenki, akinek van egy kevés pénzmagja, kiadja a saját kis szemetét, azt eredményezi, hogy nem jut el a célközönséghez az a néhány kimondottan jó darab, ami pedig megérdemelné a figyelmet. Tehát összességében a magyar képregény respektje csökken azáltal, hogy ezek megjelenhetnek, így fényévekkel több a káruk, mint a hasznuk. (Bayer Antal szerint nincs ezzel gond, hiszen legalább cenzúra nincs, mint annak idején.)

Ennek kapcsán a közönségből felvetette valaki, hogy a különféle szervezetek, alkotói műhelyek vezessenek be egy, a magyar termékhez hasonló minőségpecsétet, amit csak az általuk méltónak talált alkotások kaphatnának meg, ám erre nem voltak a résztvevők túl fogékonyak. A beszélgetés egyik legfontosabb (ki nem mondott) tanulsága az volt, hogy a különféle ellentétek miatt a magyar képregényes szakma egyelőre képtelen valamiféle egységes érdekképviseletet felmutatni.

Hiába ástak a résztevők a magyar képregény helyzetének legmélyére a Pókember hazai eladásaitól kezdve a Rejtő újranyomásokon át egészen a Titánember legalsó bugyraiig, az látszott, hogy tulajdonképpen itt is pontosan ugyanaz a helyzet, mint általában minden más művészeti ágban az országban: a van helyett csak számtalan „volna”, „lehetne” és „akkor, ha” repkedett a teremben. A helyzet azonban még kétségbe ejtőbb, mint a film kapcsán, hiszen ott legalább esély mutatkozik arra, hogy kapjon finanszírozást egy szinopszis. A képregény viszont a saját nemlétében hempergőzik és egyelőre csak létezni szeretne. Mi is szeretnénk, ha létezne, csak legyen már.

(Fotó: Muchichka László / Roboraptor)