Múlt hét pénteken a Roboraptor csapata kifejezetten érdekes témában szervezett kerekasztalbeszélgetést: a szervezők arra voltak kíváncsiak, hogy is néz ki ma a magyar képregény, mind a készítés szempontjából, mind üzleti oldalról, mind pedig a kritika felől közelítve. Konszenzust senki nem várt; nem is született – ahogyan sajnos megoldás sem arra nézve, hogy mégis hogyan lehetne felfuttatni a képregényes közeget. Pedig javaslatok még a közönség soraiból is érkeztek.
A beszélgetésre öt vitázó érkezett: Bayer Antal, a Magyar Képregény Szövetség egyik alapítója, Tálosi András, a 5Panels képregényes műhely tagja és az Epicline magazin főszerkesztője, Budai Dénes, a Café Postnuclear rajzolója, a kritikai oldalról pedig Rusznyák Csaba, a geekz.444.hu-tól és Pálinkó Tibor a hazai csapat, a roboraptor.24.hu részéről. Nem elég, hogy a közönség markánsan eltérő véleményeket hallhatott, de a beszélgetés eléggé mélyrehatóan feltárta a hazai képregénykészítés minden oldalát.
A résztvevők szerint a magyarországi képregénykiadásnak két vonulata van: egyrészről léteznek a külföldi képregények fordításai, amikből általában jó, ha félévente kijön egy új szám, hiszen a kiadóknak még ez is lutri, illetve vannak a magyar szerzői képregények, amikből jó esetben el tud fogyni a saját zsebből kinyomtatott néhány száz darab, minőségileg pedig erősen hullámzóak tudnak lenni.
Hiányzik viszont az a fajta képregény, ami át tudná törni azt az ingerküszöböt, amely elválasztja a rendszeres képregényfogyasztót és azt, aki legfeljebb néhanapján vesz egy külföldi szuperhősös képregényt, vagy tán még azt sem. Ráadásul ez a képregény nem csupán mint termék hiányzik, de egyelőre olyan ötlet sincs a láthatáron, amit megfelelő marketinggel bejáratott branddé lehetne formálni. Akik pedig potenciális fogyasztók lehetnének, azok jelenleg teljességgel közönyösen állnak hozzá a műfajhoz.
Rendben van, hogy valaki a saját pénzén kiadja élete álmát
Ráadásul épp egy szélesebb közönségnek készülő, komolyabb alkotás lehetne az, amely alkalmas lenne a finanszírozási formák újragondolására. Ugyanis rendben van, hogy valaki a saját pénzén kiadja élete álmát, de a könyvkiadókat általában nem érdeklik a hazai kiadványok, jobb esetben az MKSZ-szel együttműködve kiírnak egy pályázatot. Ehhez képest ezzel az imaginárius csodaképregénnyel vállalatokat lehetne arra sarkallni, hogy beszálljanak akár rendszeresebb kiadásba is. Állami finanszírozásra pedig jelenleg esély sincs, holott külföldön van rá példa, elég csak a Rembrandtra gondolni.