A selyemút kínai kapujában – Hszincsiang és az ujgurok másik története

Ürümcsi nagy bazárja, a kínai és a muszlim kultúra találkozása. Nyitókép: Shutterstock 

Mit hallott a kedves olvasó eddig Hszincsiangról, Kína ujgurok lakta északnyugati határvidékéről? Rá merem tenni a nyakamat: kényszermunka- és átnevelőtáborokról hallott, ahol a területet gyarmatosító kínai kommunisták ujgurokat ölnek, kínoznak, átnevelnek, kényszersterilizálnak, válogatott emberjogi kihágásokat követnek el, hogy kiirtsák a régióban relatív többségben lévő muszlim vallású türk kisebbség kultúráját, és hódításuk végső sikerre jusson. Ezt hallani Hszincsiangról errefelé, mást nem.

Pedig mindannyian érezzük: ez a narratíva biceg egy kicsit. Nem azért biceg, mert Kínáról lehetetlen lenne elképzelni a mi mércénk szerinti masszív emberjogi kihágásokat; táborok léteznek Hszincsiangban, ezt maga Kína sem tagadja. Azért biceg, mert a lassan öregedő Kína érdekeinek teljes mértékben ellentmondana válogatás nélkül irtani egy demográfiai értelemben még fiatalodó, önfenntartásra képes, életerős népcsoportot. És azért is biceg, mert az ujgur ügy miatt leginkább az Egyesült Államok és legszorosabb szövetségesei szokták abajgatni Kínát, a régió ujgurokkal rokon, türk országainak, a -sztánoknak ez eszükbe sem jut, egyetemben a muszlim világ szinte teljes többi részével. 

Ami nem is csoda, hiszen a régió küzd a szegény vidéki fiatalokat megfertőző iszlamizmussal – a moszkvai Crocus City Hall elleni támadást minden valószínűség szerint az Iszlám Állam tádzsik szárnya, a Horaszáni Vilajet követte el. Tehát bár emberjogi problémák bizonyosan vannak az ujgur táborok körül, azért érezni: itt valami nem pont úgy van, ahogy a Nyugaton ismert narratíva szól. E sorok írója – a Magyar–Kínai Fiatalok Baráti Egyesületének szervezésében – épp azért töltött el tíz napot Hszincsiangban, hogy megkíséreljük megtudni, hogy is áll a dolog Ujguria körül.

Hszincsiangnak két párhuzamos története van. Az egyik a kemény egypártrendszer küzdelme az iszlamisták, a szeparatisták és a lumpenek ellen, ami bizonyosan nem a belga idegenrendészet emberjogi protokollja szerint zajlik. A terrorellenes harc mikéntjét – akárcsak az Egyesült Államok és Oroszország hasonlóan elnevezett projektjeinek részleteit – bizonyosan lehet vitatni, az indokoltságát kevésbé: 1990 és 2016 között 53 jól dokumentált, ujgur terroristákhoz köthető támadásról számolnak be a terrorellenes harc múzeumában a régió székhelyén, Ürümcsiben. Aztán 2017-ben létrejöttek a táborok, és azóta nemhogy semmi ilyesmi nincs, de a Sanghajt jól ismerők szerint Kína gazdasági fővárosában is sokkal kevesebb a zsebtolvaj, ugyanis ők is jórészt ujgurok voltak.

Ez az egyik történet, ítélje meg mindenki, ahogyan kívánja. De méltatlan és álságos eközben elfelejtkezni Hszincsiang másik történetéről: arról, ahogyan Kína ebből a régióból megcsinálta Közép-Ázsia gazdaságilag legfejlettebb és legmagasabb életszínvonalú részét. Ami bizony azt jelenti, hogy az itt élő 11,6 millió ujgur – a lakosság relatív többsége – a kazahok mellett a legjobban élő nép a régióban, lehetőségei és életminősége messze jobb kirgiz, üzbég és türkmén testvéreiénél. A négymilliós Ürümcsi egy rendkívül modern, egyben kipucolt metropolisz taxialkalmazással összehangolt jelzőlámpákkal, magas­házakkal és tükör­sima, soksávos autópályákkal, melyekről enni lehetne. A sok félmillió és egymillió lakos közti középváros, Kasgar, Jining vagy éppen Sihezi olyan, mint a lengyel nagyvárosok; s a településstruktúra alja is bőven fölötte van fejlettségben a hasonló méretű orosz helységeknek. Falvakat viszont leginkább csak repülőről látni, kunyhók, földutak, harmadik világ – Kínában a fejlődés egyet jelent az urbanizációval, akit az állam még a faluban hagyott, az látványosan a jelenkor mögött kullog néhány évtizeddel Hszincsiangban is.

A fejlődés azonban nem járt együtt kultúravesztéssel, Kínában való feloldódással: a híres-nevezetes gyarmatosító népirtás olyan jól sikerült, hogy a modern ujgur kultúra központja, Kasgar 1998 és 2018 között megduplázódó népességében szűk 5 százalékponttal – 81-ről 85,8 százalékra – nőtt az ujgurok aránya, az utcán a törökhöz szokott fül azonnal felismeri, hogy kínaiul a mindennapokban alig beszélnek, s a minden utcatáblát, cégért, ledfalat díszítő arab betűs feliratokból tudni, hogy itt a dolgok bizony ki vannak írva ujgurul. A kínai állam etnikai skanzeneket tart fenn, mecseteket, Sufu megyében Sencsen városa által finanszírozott külön falut a hagyományos ujgur hangszerek készítőinek. A régión belül két autonóm tartományuk van a mongoloknak (Bortala és Bajingolin), egy a kazahoknak (Jili), egy a kirgizeknek (Kizilszu) és egy a kínai ajkú huj muszlimoknak (Csangcsi), és ujgur a kormányzó is. A sajtóútra hívott újságíró persze mindig számoljon azzal, hogy Potemkin-falut mutatnak neki – de tíz nap, öt város felkeresése, számos vidéki buszút, vonatút és számtalan kísérők nélkül, szabadon barangolva eltöltött óra után az a határozott benyomásom: Potemkin-falunak azért ez egy kicsit mégiscsak túlzás lenne.

Már csak azért is, mert óriásiak a számok. Kasgar óvárosának 2009-ben elindított átfogó renovációja ötvenezer háztartásnak, kétszázhúszezer embernek hozott új, összkomfortos lakást az utcán folyó szennyvíz és az állandó földrengésveszély helyett, Ürümcsiben pedig a Déli Juecsin utcában a tizenöt éve még ott honoló bódéváros helyett modern lakóparkok veszik körbe a kínai közigazgatás svájci bicskáját, a közösségi központot, ami egy intézményben okmányiroda, művelődési ház, nyugdíjasklub, napközi, masszázsszalon, hagyományos kínai orvosi kezeléseket nyújtó rendelő, munkaügyi hivatal, békéltető testület, jogsegélyszolgálat és önkormányzati képviselői fogadóiroda. Az illetékes elvtárs a negyed gondjait firtató kérdésre büszkeségtől duzzadva újságolja: a problémák zöme az életszínvonal növekedéséből fakad, az egyre jobban kereső lakosság egyre jobb minőségű közszolgáltatásokat is szívesen megfizetne, az ingatlankezelő pedig nem győz rohanni az igények után. (Azért ezt a választ miniszteri sajtósok is megirigyelhetnék.)

A fejlődés motorja az, hogy a központi kormányzat számolatlanul önti a fejlesztési forrásokat Hszincsiangra az utóbbi szűk két évtizedben. A Kínai Kommunista Párt helyi vezetőivel, vállalatvezetőkkel, polgármesterekkel beszélgetve egyértelművé válik, mi Pekingből a parancs: emelni a hszincsiangi gazdaság technológiai színvonalát, beruházásokat bevonzani, felépíteni a tartományt az eurázsiai szárazföldi kereskedelem kapujává és felfejleszteni a régiót a belföldi turizmus számára. Ezt a munkát fegyelmezetten, lelkesen és hatékonyan végzik, s erre ömlenek most a jüanmilliárdok. Ezekből épülnek lakások, tükörsima és kitűnő utak, kialakul egy olyan autóflotta, ami a használt kocsik hiányában érdemben újabb, mint Közép-Európában. Hszincsiang az előző két évtizedben elsősorban Kína felé nyitott, nem a világra; az emberek semmiféle idegen nyelvet nem beszélnek semmilyen szinten, épp elég dolguk volt azzal, hogy a körülöttük elterülő 1,4 milliárd fős államban rejlő lehetőségeket kihasználják. Kiépült egy európai színvonalú élelmiszeripar, amely ontja a belső piacra a helyben számolatlanul fogyasztott édes joghurtot, a szénsavas „tejsört” és a „Jiliből származom!” feliratú kis tejesdobozokat, a Hsziao-csu szójaszószait, eceteit, főzőborait, meg azt a vérvörös, sűrű nedűt, ami állítólag Kína legjobb paradicsomainak leve. 

A régióban székel a Yili Chuanning Biotechnology, a világ három legnagyobb antibiotikum-gyártójának egyike – amely egyben Kína egyetlen antibiotikummaradék-kezelő központja is –, valamint a TBEA, amely transzformátorokat és erőművi berendezéseket gyárt. Az adottságok előnyösek az ipar számára: Hszincsiangban negyedannyiba kerül egy kilowattórányi áramot előállítani, mint Sanghajban (vagy a legolcsóbb európai áramot termelő Finnországban), s még bőven van tartalék olyan munkaerőből, amely szívesen váltana a falvak világából havi nettó 200 ezer forint környékén fizető munkahelyekre. A gazdaság ennek megfelelően dübörög, még az eleve magas kínai átlagot is túlteljesíti – az 5,2 százalékos tavalyi és 5 százalékos idei összkínai növekedés mellett Hszincsiangban 6,8 és 6,5 százalékos a bővülés egy olyan korban, amikor az EU a tavalyi 0,3 százalékos átlagos növekedésének is örülhetett.

A kínai fejlődés ezen része európai ésszel is könnyen felfogható – a turizmusfejlesztésen viszont már megborzongunk. Míg az európai felfogásban az idegenforgalmi attrakciókat a természeti, kulturális és épített örökség szubjektív szépsége adja el, a kínai belföldi látogatókra építő Hszincsiangban mindent számszerűsítenek: ímhol egy AAAA, amott egy AAAAA kategóriájú nemzeti turisztikai terület, a Tekesz megyei hegyekben élő fajok száma ennyi száz meg annyi száz, amaz az attrakció pedig „magas esztétikai értékkel” bír. Egy levendulalugas megtekintésekor sem telik bele két perc, hogy az idegenvezető belekezdjen a számokba, a látnivalókat a kitűnően kiépített céges láto­gatóközpontokban világító, fényes, vezérelhető makett mutatja be. A nemzetközi turisztikai attrakciók világa még egy lépéssel arrébb van, de a kínai belföldi turisztikai piacon Hszincsiang már befutott, s ez a régió gazdaságának elég is: tavaly 265 millióan látogattak ide, döntő többségük kínai.

Hszincsiang a saját szabályai szerint játszó, magabíró, önálló Kína megbecsült része lett: kapu a világ felé, iparfejlesztési övezet, turistaparadicsom a Tien-san hegyeivel, mecsetekkel, egy virtigli közép-ázsiai türk nép kulturális örökségével, bárányos-rizses közép-ázsiaival vegyülő zöldséges­-fűszeres kínai konyhával s nem utolsósorban a Nyugatról szinte teljesen leváló kínai digitális világ minden elemével a Taobao online piactértől a WeChat fizető-, utazáskövető, cset- és közösségimédia-alkalmazáson át a nevetséges összegekbe kerülő DiDi taxiappig. Élvezhető mindez hivatalosan pekingi idő szerint, de attól földrajzi értelemben mégis két órával eltolódva – így este hatkor déli verőfény van, tízkor pedig még mindig napsütés. Hszincsiang elhallgatott másik története egy varázslatos vidék képét festi fel. S ezt is ismerni kell ahhoz, hogy a régió nyugati világban élő történetét a helyén kezelhessük.