Ha nincs Orbán, Európa már 2015-ben elesett volna – sőt, az egész megújuló konzervatív jobboldal az ő köpönyegéből bújt elő

(Nyitókép: Gabriel Bouys/AFP)

2011. január elsején Magyarország Belgiumtól átvette az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét. A régi tagállamok vezetői némi gyanakvással tekintettek Orbán miniszterelnökre, akiről mindannyian tudták, hogy jobboldali populista, és bár nagy fölénnyel nyerte meg a választást fél évvel korábban, azért a megnyerően szakértő és népére mint a szeme világára vigyázó baloldali kormányok után érthető ellenszenvvel fogadták Brüsszelben.

– Ha már felvettük ezeket a kelet-európai piacokat, illetve akarom mondani munkaerő-kibocsátókat, vagyis hogy pontosan fogalmazzak: szatellitállamokat keletről, úgy illendő, hogy ne hagyjuk ki őket a rotációs rendből, és ha rájuk kerül a sor, ők is tölthessék be az EU soros elnöki tisztét. No persze megfelelő kontroll mellett.
– Ki tudja, meddig maradnak egyáltalán az Unióban? – vetette fel David Cameron brit miniszterelnök lefitymálóan.
– Ugyan, meg se jegyezzük a nevét – szólt Werner Faymann osztrák kancellár, és ezen jót derült belga kollégája, Yves Leterme.
– Még hogy Orbán, micsoda fura név, erre se fognak emlékezni tíz év múlva – tette hozzá kacagva José Luis Rodriguez Zapatero spanyol miniszterelnök.
– Azért ezek a magyar nevek elég jellegzetesek – egészítette ki Nicolas Sarkozy francia elnök. – No persze, nem állítom, hogy évek múlva is találkozunk vele az Európai Tanácsban…

Végül aztán a magyarok egész ügyesen levezényelték a dolgot:

Telt-múlt az idő.

Tizenhárom esztendővel később Orbán Viktor és csapata ismét megkapta a lehetőséget, hogy hat hónapra a normalitás beköltözzön az Unió fővárosába. 

– Semmi vész – mondta a miniszterelnök az aggodalmaskodó kormányfőknek –, én vagyok itt az egyetlen, aki ezt már végigcsinálta, majd mindig szólok, mit kell tenni.

A többit már nem mondta, csak gondolta:

„Biztos, hogy ebben a szövetségben van a helyünk?

Vannak egyenlőbbek, akik kereskedhetnek Kínával és vehetnek orosz gázt, másoknak ezt felróják. A saját népére lövető belefér az EU-s toleranciába, csakúgy mint a közszolgálati médiát erőszakkal elfoglaló lengyel kormány. A nem tag Ukrajnába számolatlanul öntik a pénzt, egy tagállamnak pedig nem fizetik ki a jogszerűen járó milliókat. Ha erre azt felelik: minek indul egy euroszkeptikus az uniós választásokon? Hát azért, mert a demokrácia szabályai szerint azoknak az érdekeit is képviselnie kell valakinek a döntéshozó fórumokon, akiknek nem tetszik ez a vircsaft.”

Nagy dilemma ez: maradni és megreformálni – vagy inkább távozni.

Orbán makacsul maradni akar, bízik a javíthatóságban, és

Lehet-e ehhez nekünk erőnk, kell-e egyáltalán akaratuk ellenére jót tenni velük; a választások azért azt mutatták, hogy az európaiak jelentős részének megfelel az, ami van. Létezik-e, létezhet-e még az az Európa, amit mint valami ábrándképet kergetünk, vagy tudomásul kell venni, hogy maga Európa mást ért Európán, mint mi? (Legfeljebb lehetnénk egyfajta Európa-skanzen, ahol reneszánsz festők képeit állítják ki, keresztény templomok orgonáin Bach zenéje csendül fel, az otthonokban Mozart, Verdi meg Beethoven; az iskolákban Aquinói Szent Tamás istenbizonyítékait elemzik.

A mostaniaknak meg maradjon az, amit akarnak és ami belefér a woke-jukba.)

Ha nincs Orbán, Európa már 2015-ben elesett volna. Valamennyi migrációellenes párt, a megújuló konzervatív jobboldal (Melonitól Wildersig, Babištól az átalakult Ficóig) valamilyen szinten Orbán köpönyegéből bújt elő, most meg fanyalognak, felvegyék-e a frakciójukba. Szerencsére a miniszterelnökünk nem szívbajos;

***