Magyarország más – hála Istennek

Nyitókép: MTI/Szigetváry Zsolt

A szerző kelet-berlini születésű izraeli író, a Beér-Sevai Egyetem tanára

A reptéri csarnok kijáratánál, közvetlenül az üveg forgóajtó mellett két fiatal zsidó áll, egyértelműen felismerhetően – kipa, pajesz, nyitott könyvvel a kezükben –, valószínűleg a Minchát, a délutáni imát olvassák. Senki sem figyel rájuk különösebben, így teljesen nyugodtnak, vidámnak tűnnek, elmerülnek a szövegben. „How are you?” – kérdezem futólag. „Oh, we are great” – feleli egyikük, röviden rám néz, vigyorog, és visszanéz a könyvre. 

Húszévesen jártam itt először, ötven évvel ezelőtt. Ha úgy tetszik, Budapest egy gyerekkori szerelem, és most, évtizedekkel később visszatérek, hogy újra találkozzam vele. Ez mindig rejt meglepetéseket. A viszontlátás csalódás is lehet, nemkívánatos kiábrándulás, ami megkérdőjelezi az egykori varázslatot, és ami még rosszabb, a saját ítélőképességet. Első látogatásomkor Kelet-Berlinből érkeztem, és azonnal a felszabadultság erős érzését, megkönnyebbülést ébresztett bennem a város.

„Akkoriban Budapest a keleti blokk gyermekei számára a vágyakozás helyszíne volt” – írtam  2014-ben az Átcsempészni az idő határán túl című memoárban. „Az ország viszonylag liberális gazdaságpolitikája megtűrte a magánvállalkozásokat, megkönnyítette és vidámabbá tette a hétköznapokat. A viszonylagos mozgásszabadság, beleértve a nyugati országokba való utazást is, amelyet a magyar állam legalábbis a »megbízhatónak« tekintett állampolgárok számára biztosított, nagyrészt megszabadította az itt élőket attól a lelki nyomástól, amelytől a legtöbb keletnémet szenvedett.

kevesebb tiltással és korlátozással, kevesebb komor arccal és értelmetlen zaklatással, annak ellenére, hogy ez az ország is »szocialistának« nevezte magát, és a Varsói Szerződés tagja volt. Budapestre úgy emlékszem, mint egy nyüzsgő, nagyvonalú, déliesen napsütéses városra. A meleg nyári éjszakákon a szerelmesek Duna-parti parkokban és mindenütt heverésztek, s mi is ott táboroztunk közöttük – Kelet-Berlinben valószínűleg elvitt volna bennünket a népi rendőrség. Az egész utazás a tiltott felfedezése volt, odahaza elképzelhetetlen. (...) Magyarországon sok mindent megtehettünk, amit »nem volt szabad«, stoppoltunk a Balatonra pénz nélkül, szénakazalban és üres pajtákban éjszakáztunk, és nyugati fiatalokkal barátkoztunk...”

Magyarország más – ezzel a címmel jelent meg vendéglátóm, Bauer Bence, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Magyar-Német Intézet igazgatójának könyve.

Az MCC egy, a fiatalok képzését és oktatását támogató intézmény, ahol előadást tartottam és részt vettem egy élénk beszélgetésen. A helyszín egyfajta diákság által kedvelt kávézó volt, laza ülésrenddel, ahol emberek jönnek-mennek, egyetemi campus hangulattal.

Emlékszem a baloldali német véleményformálók felháborodására, amikor Boris Palmer, Tübingen főpolgármestere elfogadta az MCC meghívását. Ez volt az egyik oka annak, amiért odarepültem. Az embereknek már annyira elegük van ebből a német tudálékosságból, hogy ha a németek valakit kárhoztatnak, az a legjobb ajánlás.

Aztán persze rengeteg kíváncsiság is közrejátszott, és ahogy mondtam, az emlékeim. Mint ahogyan az a kérdés, hogy az a hely, amely húszévesen engem annyira elvarázsolt, vajon vonzó-e még számomra. Már a repülőgépen is vidámság és derű vett körül, az utastársaim között feltűnően sok német volt, fiatalok és idősek egyaránt.

Köztük a feleségem egyik gyermekkori barátja, aki hozzánk hasonlóan most hetvenes éveiben jár, és akivel aznap este találkoztam. Német barátunk vidéken él, ahol már százezer euró alatt is lehet jó és tágas családi házat vásárolni. Magyarországon az egészségbiztosítási járulék töredéke a németországinak, ugyanakkor az egészségügyi ellátórendszer nem rosszabb, és az adó mértéke is ésszerű keretek között van. „Nekünk már nincsenek ilyen gondjaink” – mondta idős barátunk. „Valójában egyáltalán nincsenek gondjaink.” Magyarország más – már az egyén szintjén is.

Bauer Bence könyvében tízmillió honfitársát „tízmillió szabadságharcosnak” nevezi.

Az évszázadok során a magyar identitás szerves része lett a függetlenség és a konokság. Az átlag magyar ember – már ha az általánosítás kedvéért ezt a formát elfogadjuk – nem követ vakon senkit és nem alkalmazkodó, mint ahogyan az máshol lenne, hanem alapvetően lázadó típus. „A magyar szabadságvágy – írja Bauer – a törökök, Habsburgok és szovjetek elleni lázadásokban, felkelésekben és forradalmakban érte el csúcspontját”. Ezért van az, hogy ennek a kis országnak az Európai Unió elnyomó paternalizmusával szembeni ellenállása teljesen tipikusan magyaros, ennek a népnek hagyományai szerinti,

A magyarok többsége rendkívül udvarias és gáláns a mindennapokban. A magyarok még mindig azt mondják, hogy csókolom, „Kezét csókolom”, ha egy szép vagy tiszteletet érdemlő hölgyet üdvözölnek. Első pillantásra Magyarországot egyfajta könnyedség és feszélyezetlenség jellemzi. Még mindig érzékelhető a budapesti levegőben a Duna menti osztrák-magyar monarchia, a Habsburg császári birodalom, a bécsi keringő, a csárdáskirálynő és Roth József szelleme. A mesés Roda Roda, valójában Rosenfeld Frigyes Sándor, németül örökítette meg ennek az elsüllyedt világnak a legszórakoztatóbb anekdotáit. Magyarországról, Székesfehérvárról származott Goldziher Ignác is, az iszlám leginkább éleslátó nyugati elemzője, a Mohamedán tanulmányok szerzője, aki egész életében németül írt és aki a Budapesti Tudományegyetem első zsidó professzora volt. Annyira szerette Magyarországot, hogy visszautasította budapesti iskolatársa, a cionista Max Nordau felkérését, hogy fogadjon el egy egyetemi katedrát jeruzsálemi egyetemen. És mondanom sem kell, hogy Nordau harcostársa, Theodor Herzl, aki a cionista eszmét diadalra vitte, szintén Budapestről származott.

Tudományos úttörő munkájukat az Egyesült Államokban végezték, ahová zsidóként emigrálniuk kellett. Németországhoz, Ausztriához és más európai nemzetekhez hasonlóan Magyarország is elvesztette szellemi potenciáljának jelentős részét a náci korszak zsidóüldözése következtében. A német kormánnyal ellentétben azonban, amely ismét veszélybe sodorja fogyatkozó zsidó kisebbségét, ma Magyarországon igyekszik a magyar-zsidó élet hagyományaira építeni.

A zsidók, akiket Budapesten láttam – és a városban mindenütt látni lehet őket –, egészen nyíltan viselik a világ legrégibb monoteista kultúrájához való tartozásuk jeleit: a kipát, a pajeszt, a tálitot vagy divatos nyakláncokat Dávid-csillaggal.

Budapest zsidó éttermei és kávézói élettel teliek, a zsinagógák nem zárt erődítmények, hanem nyíltan látogathatók, ahogyan Isten házához illik. Budapesten léteznek zsidó iskolák, óvodák és egyetemek, amelyeket nem kell rendőr járőrökkel védeni, mint Németországban, Franciaországban vagy Belgiumban.

Magyarország más – zsidó szempontból ez egy szerencsés körülmény.

Magyarországon is élnek muszlimok, de korlátozott számban, a hatóságok ellenőrzése alatt, itt nincsenek klánok által uralt városrészek, muszlim többségű iskolák és elburjánzó „párhuzamos társadalmak”, mint a válság sújtotta Németországban. Ez az ország általános biztonságának is kedvez, hiszen köztudott, hogy a militáns muszlimok agressziója nem korlátozódik csak a zsidókra, hanem érinti a keresztényeket vagy az ateistákat, a nőket vagy a homoszexuálisokat, egyszóval mindenkit, aki valamilyen módon „más”. És Magyarország valóban más. Ebben a kérdésben is. Az Orbán-kormányt az EU diktátumától eltérő menekültpolitikája miatt évek óta élesen támadják a német mainstream médiában.

És ez még nem minden, ami miatt a baloldali véleményformálók kritikával illetik Magyarországot. Ebben a lázadó kis országban nagy becsben tartják a hazaszeretetet, a történelemtudatot, a családtudatot és más hagyományos értékeket, amelyet számos nyugat-európai országban, mindenekelőtt Németországban, megvetnek. Bauer Bence könyvében kiemeli Magyarország „család- és gyermekbarát szociálpolitikára való törekvését” és a „kontrollálatlan, tömeges bevándorlás elutasítását”, továbbá Magyarország határozottan és „félreérthetetlenül szemben áll minden olyan olcsó próbálkozással szemben, amely a problémák reálszocialista vagy posztkommunista alapokon történő megoldásának újjáéledését, amely számos nyugat- és déleurópai országban újra meghallgatásra talál”.

A kétnapos budapesti látogatásom alatt találkoztam jónéhány inspiráló személyiséggel, mint a hamburgi alkotmányjogász Reinhard Merkellel, aki a legszimpatikusabb német honfitárs. Váratlanul futottam össze az utcán Kai Diekmann-nal, a Bild című napilap egykori főszerkesztőjével, akinek a fia, Kolja, jelenleg a Magyarországon tölti szakmai gyakorlatát. Találkoztam a Konrad Adenauer Alapítvány egyik munkatársával, aki nem tehet arról, hogy az alapítvány tiltólistára tett engem Németországban, és akinek a kérdése a fülemben cseng: „Mit gondol, Noll úr, meg lehet-e még menteni Németországot?” Megismerkedtem budapesti vendéglátóimmal, Bauer Bencével, a Magyar-Német Intézet igazgatójával és munkatársával, Fonay Tamással, aki tökéletesen megszervezte az magyarországi programomat, továbbá beszéltem Dr. Szalaival, a Mathias Corvinus Collegium főigazgatójával, Philipp Sajthyval, aki interjút készített velem, Ritter Imre országgyűlési képviselővel és végül a pompásan felújított óbudai zsinagógában Megyeri Jonatán ortodox rabbival.

Ez utóbbi beszélgetés különösen megdöbbentő volt számomra az elmondottak olyan egyértelműsége miatt, amit általában csak Izraelből ismerek.

Ennek oka az Orbán-kormány politikája, amely nem tűri a Közel-Keletről érkező illegális bevándorlók beáramlását. Ugyanis jelenleg a militáns muszlimok jelentik a legnagyobb fenyegetést az európai zsidókra. Ennek elkendőzése, ahogyan a német kormány azt manipulált statisztikákon keresztül próbálja, nem sokat ér, hiszen a zsidók elleni muszlim agresszió ma már nyíltan tapasztalható Németország utcáin, az iskolaudvarokon és az egyetemi campusokon. Megyeri rabbi hangsúlyozta Magyarország Izrael-barát álláspontját, amely nem merül ki a szép szavakban, mint német politikusok esetében, hanem az ENSZ-ben és más alkalommal tanúsított szavazási magatartásban is megmutatkozik. Magyarország ezzel nem csupán azon fiatal németországi zsidók számára lenne érdekes ország, akikről köztudott, hogy nagy számban gondolkodnak a kivándorláson, hanem a fiatal izraeliek számára is – itt nem kellene tartaniuk a nemzetiségükön alapuló ellenségeskedéstől és támadásoktól, mint jelenleg Németországban.

Összességében, és nem csupán zsidó szempontból:

Az ellenállás szimbólumaként, ahogyan Magyarország a saját útját járja. Az EU-ban uralkodó szellem a konformizmus, saját magunk kiszolgáltatása egy bürokratikus apparátus diktátumának. Az apparátus ezt az önfeladást segélyekkel, szubvenciókkal vagy éppen azok megvonásával ösztönzi. A legtöbb kormány aláveti magát az uniós bürokrácia nyomásának, kétség esetén feláldozza saját nemzeti érdekeit a brüsszeli bürokrácia érdekében, és éppen a behódolás, a nemzeti érdekek folyamatos feláldozása révén hagyja, hogy az EU monstrumként túlzott hatalomra tegyen szert, amely a valós élettől távol áll, sőt egyre inkább életidegen és ellenséges despotizmussá válik.

A Budapesten töltött napokat immár magam mögött hagyva, annak szelíd varázsa még mindig magával ragad, a város vidám, kötetlen légköre, a jövőbe vetett bizalom, egy őszinte európai szellemiség, amelyet Budapest ma hangsúlyosabban közvetít és őriz, mint Berlin, Párizs vagy Brüsszel.

Magyarországon a hangulat bizakodó, az önérvényesítésre való akarat világosan felismerhető. Magyarország egy olyan identitás szilárd talapzatán áll, amelyet egyébként máshol hiába keresünk a mai Európában. Magyarország más, hála Istennek.

Az eredeti írás németül az Achse des Guten portálon jelent meg