Európa gázcsapdája – ezért nem lehet gyorsan leválni a gázimportról

Nyitókép: a Nord Stream 2 vezetéket fektető orosz hajó a németországi Wismar kikötőjében (JENS BUTTNER / dpa-Zentralbild / dpa Picture-Alliance via AFP)

Írta: Muraközi Gergely

A nemzetközi politikai élet és sajtó az Ukrajnában zajló háborúval kapcsolatosan a hadijelentésekhez mérhető terjedelemben foglalkozik egy másik témával: az energiahordozók, különösen a földgáz témájával. 

Számos követelés hangzik el, ami szerint Oroszországra úgy lehetne a legnagyobb nyomást helyezni, ha a Nyugat egységesen beszüntetné az energiahordozók vásárlását, és más forrásokból fedezné a szükségleteit – ezáltal megfosztva Oroszországot egyik legjelentősebb bevételi forrásától, és így tárgyalóasztalhoz kényszerítve, illetve megfosztva a háború tovább viteléhez szükséges legfontosabb eszköztől, a pénztől (hiszen amint tudjuk, a háborúhoz három dolog kell, pénz, pénz és pénz – tulajdonítják ezt az örök érvényű mondást Raimondo Montecuccolinak és Francesco Guicciardininek is). 

Az európai nagy gazdaságok közül

– a 2020-as évben az importált gáz mennyiségéből 49% származott Oroszországból. Kevéssel lemaradva követi Olaszország (46%), majd sokkal kisebb aránnyal, 24%-kal Franciaország.

Nem meglepő tehát, hogy a német Bundestag vitáinak visszatérő témája a napokban az Oroszország elleni energetikai embargó kérdése. Az elhangzó érvek azonban már jóval 2022. február 24. előtti témákat és dilemmákat érintenek, amelyek mostanra még nagyobb téttel, még szenvedélyesebb beszédekben, még súlyosabb következményekkel törnek a felszínre. 

A vita egyenes folytatása annak az egyre növekvő intenzitású vitának, amelyik az Északi Áramlat 2 pipeline építése kapcsán már évek óta zajlott, részben Németországon belül, részben pedig Németország és egyes szövetségesei, különösen az Egyesült Államok között. Az Egyesült Államok nem csinált titkot abból, hogy minden erejével ellenzi az Északi Áramlat 2 építését, és azt, hogy Németország szorosabbra vonja energetikai együttműködését Oroszországgal – kikerülve eközben egyben az Ukrajnán át vezető gázvezetékeket. Sokszor elhangzott a szemrehányás, hogy ezáltal Németország egy olyan függőségbe bocsátkozik, amelyből aztán nem tud szabadulni. 

Valós-e az Oroszországból származó földgáztól való súlyos függőség Németország esetében?

Az adatok azt mutatják, hogy igen. 

anélkül, hogy kockáztatná az energiaellátása és a gazdasága összeomlását?

Az adatok szerint jelenleg nem. 

Hibás-e ebben a függőségben Németország?

Sokak véleményével ellentétben én azt mondom, hogy nem. 

Németország ugyanis komoly politikai akarattal és előrelátással évtizedek óta igyekszik több olyan intézkedéssel csökkenteni függését, amelyek a következő tíz évben előre láthatólag megszüntették volna a földgáztól, mint energiahordozótól és alapanyagtól való függést. Ha 2030-ban lennénk, valószínűleg egy hosszabb kormányülés után a Bundestag összeült volna, majd (erős túlzással) egy munkás odamegy egy vezérlőpulthoz, és átállít egy sor kapcsolót „Offen”-ről „Zu”-ra, és már nincs is orosz gáz a rendszerben. 

Miért mondom ezt, ha éppen egy nagy kapacitású gázvezetéket építenek közvetlenül Oroszország és Németország között? Azért, mert Németország egyértelműen olyan energetikai célokat követ hosszú évek óta, amelyek pont, hogy csökkentik az egy (vagy akár két) szállítótól való függőségét, minél több lábra állva mind az egyes energiahordozók között, mind pedig egy-egy energiahordozón belül. 

Hogyan kívánta ezt elérni a német politika? Négy fő megközelítési irányt is érdemes elkülöníteni: 

1. A primer energia felhasználás (PEV) csökkentése. Németország célul tűzte ki, hogy a 2008-as évet mint alapot 100%-nak véve

– és komoly lépéseket tesz a cél megvalósítása érdekében. Energia-megtakarítási beruházások támogatása, építési előírások szigorítása, ipari folyamatok optimalizálása – számos szakpolitikai intézkedés mutat ugyanabba az irányba. Ahogy a PEV csökken, úgy csökken az igény az egyes energiahordozók iránt. 

Nem a gáz azonban az első, amit kivezetnek. Tekintettel azonban arra, hogy a német energiamix nagymértékben tartalmazott – és tartalmaz – fekete- és barnakőszén erőműveket, így ezek kivezetése az elsődleges cél, hiszen több szempontból is sokkal károsabb, mint a gáz: sokkal több szennyező anyagot termel, rosszabb a CO2 egyenlege, és ráadásul hatalmas területeken kell mélyművelésű vagy külszíni fejtéssel kitermelni, hatalmas környezeti károkat okozva ezáltal. A gáz aránya tehát folyamatosan növekedett az össz energia felhasználásban – azonban ez közép- és hosszútávon nem cél, sőt. 

2. Megújuló energiaforrásokra való áttérés. Nap, szél, víz, geotermia – mindezek alkalmazása csökkenti a fosszilis energiahordozóktól való általános függést.

A megújuló erőforrások ugyanis nagymértékű ingadozást mutatnak – különösen a szél és a nap egyértelműen időjárásfüggőek, a nap pedig hozzá még értelemszerűen napszakfüggő is. A „hagyományos” erőművek, mint az atomerőművek vagy a szénerőművek ugyan alkalmasak a stabil alap termelésre, azonban nagyon lassan szabályozhatóak csak – tehát hirtelen hálózati ingadozások kiegyenlítésére nagyon korlátozottan adnak csak lehetőséget. 

A gáz itt is kitűnő – egy gázerőmű sokkal gyorsabban szabályozható, mint az atom vagy szén, és alkalmas arra, hogy egy hirtelen szélcsend vagy egy átvonuló felhőzóna miatt kieső teljesítményeket pótolja, és ha aztán újra megjelenik a hálózaton a megújulók termelése, gyorsan csökkentse is a termelést. Ilyen kiegyensúlyozó erőművek nélkül jelenleg a megújuló energia termelés elképzelhetetlen. (Vannak alternatívák, mint az egyre több helyen megjelenő akkumulátor-parkok, vagy a szivattyús vízierőművek, amelyek túltermelés esetén „felfelé”, igény esetén „lefelé” mozgatják a vizet tározók között – azonban ezek még messze vannak attól a kapacitástól, hogy egy ország méretű hálózatot ki tudjanak egyenlíteni.) 

3. Hidrogén-előállítás jelentős kiépítése és bővítése. A földgáz számos felhasználási módjánál a hidrogén megfelelő helyettesítő anyag (sőt, sokszor földgázból éppen hidrogént állítanak elő). A hidrogén ráadásul vízből előállítható, elégetése vagy üzemanyagcellában való felhasználása esetén csak víz keletkezik – így ideális médium energiatárolásra is. Németország nagyon komoly erőforrásokat fordít már közel három évtizede a hidrogén iparág felfejlesztésére, különösen a megújuló energiával párhuzamosan. A Nemzeti Hidrogén Stratégia szerint 2030-is 5 GW hidrogéntermelő kapacitást építenek fel, amely 4 milliárd m3 hidrogén előállítására lesz alkalmas. Ez részben megoldja a fent említett hálózat szabályozási problémákat is – hiszen a megújuló energia esetleges túltermelését könnyen lehet majd hidrogén formájában tárolni és szállítani. 

4. Több lábra állás. Németország az 1960-as évektől kezdődően nagymértékben növelte hazai földgáz-kitermelését, majd ennek maximumát elérte a '70-es évek közepére, és onnantól a további igényeket importból kellett fedeznie. Kezdetben Hollandia volt a fő és szinte egyetlen szállító partner, majd a '80-as évek elejére az akkori Szovjetunió, majd Norvégia is nagyon jelentős szállítóvá lépett elő. Németország a három fő szállító között mindig igyekezett megosztani a beszerzést, és úgy egyensúlyozott, hogy a Szovjetunió, majd Oroszország ne léphessen egyedüli beszállítói szerepbe.

azáltal, hogy a német hazai termelés a 2000-es évek elejétől folyamatosan csökkent, ahogy a meglevő lelőhelyek fokozatosan merültek ki, és új lelőhelyeket – részben környezetvédelmi, részben gazdaságossági szempontok miatt – nem kezdtek el kiaknázni. 

Az orosz gázvezetékek térképe (via Memgraph)

Jelenleg Németországban 73 földgáz mező működik, folyamatosan csökkenő kitermeléssel (a 2020-as adatok szerint 5,7 milliárd m3 volt az éves termelés, 15%-kal kevesebb, mint egy évvel korábban). 

Ezen felül 1,36 milliárd m3 olyan valószínű készletet tartanak nyilván, amely gazdaságosan nem kitermelhető, azonban ebből is csak minimális a hagyományos módszerekkel kitermelhető földgáz (0,02 milliárd m3), a legnagyobb része (kb 0,8 milliárd m3) palagáz, amelyet a nagyon vitatott és környezetkárosító fracking-technológiával lehetne kitermelni, 1000 és 5000 m közötti mélységekből. Ez a kitermelési mód (amely leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a mélyben levő szivacs-szerű kőzetet nagy nyomású folyadékkal összetörik, amelyből így kiszabadul a pórusaiban tárolt gáz) az Egyesült Államokban széles körben alkalmazott, azonban technológia igénye és költségei lényegesen magasabbak, és súlyos környezeti károkkal hozzák összefüggésbe. 

Térjünk vissza azonban a jelenlegi helyzetre, a jelenlegi adatokra. Németország 2020-as földgáz egyenlege így alakult: 

Hazai kitermelés: 5,7 milliárd m3

Felhasználás: 90,8 milliárd m3

Import: 159,7 milliárd m3

Ebből import Oroszországból: 56,3 milliárd m3 

Hogyan lehet több az import és a termelés együtt, mint a felhasználás? Úgy, hogy

(Ha tehát Németországban nincs elég gáz, a körülötte levő országok is komoly kérdésekkel szembesülhetnek – de ez egy másik cikk tárgya lehetne.). 

Németországnak tehát az orosz gáz kiesése esetén valahonnan 56,3 milliárd m3 gázt kell pótolnia. Azonnal. Nagyon leegyszerűsítve a problémát, két fő kérdést vet ez fel: 

Honnan lehet ennyi plusz gázt beszerezni, van-e erre kínálat a világpiacon? 

A jelenlegi válasz az, hogy sajnos úgy tűnik, nincs. Az Egyesült Államok 15 milliárd m3 cseppfolyósított gázt (LNG) ígért rövid távon, 50 milliárd m3-t hosszú távon. Nem az Egyesült Államok az egyetlen lehetséges szállító, sőt, ő csak a harmadik a 2021-es rangsorban (Ausztrália évi 102 milliárd m3 exporttal az első, Katar 100 milliárd m3 exporttal a második, az Egyesült Államok pedig közel 60 milliárd m3 exporttal a harmadik). Ezek a nagy exportőrök azonban mindeddig Ázsia szinte kielégíthetetlen energia- és alapanyag-igényét szolgálták és szolgálják ki, részben hosszú távú szerződésekkel lekötve.

de ha lenne is, szükségesek hozzá hatalmas cseppfolyósító üzemek, amelyek ezt a gázt -160 C fokra lehűtik, hogy az eredeti térfogata kb 1/600-ad részén lehessen szállítani. Ezek kiépítése már most is folyamatban van, azonban a következő jelentősebb ugrás a termelési kapacitásban 2025 és 2027 között várható. 

Hogyan lehet ennyi plusz gázt szállítani? 

Az LNG szállítása -160 C fokon óriási hajókban történik, amelyekből aztán speciális LNG terminálokon lehet kitárolni, és újra gázzá alakítani a földgázt. Németországnak azonban nincs ilyen LNG terminálja, hanem jelenleg a belga Zeebrugge, a francia Dunkerque és a holland Gate terminálokat igyekszik igénybe venni, azonban ezek már most is szinte mindig teljes kapacitáson mennek, nincsenek jelentős tartalékok. Németország már korábban felismerte a problémát, és három LNG terminál is tervben van (Wilhelmshaven, Stade és Brunsbüttel), azonban ezek engedélyeztetése, tervezése és kivitelezése még legalább 4-5 évet vesz igénybe (ráadásul nagyon komoly ellenállással számolnak a helyi környezetvédő csoportok részéről mindegyik városban). 
Áthidaló megoldás lehetne, hogy olyan ország LNG-termináljait veszik igénybe, ahol van még szabad kapacitás. A holland 11 milliárd m3 éves kapacitással szemben Spanyolországnak közel 60 milliárd m3-es éves kapacitása van, összesen 6 terminálon elosztva, és ennek 2021-ben csak 45%-át használták ki. Önmagában biztató adat – ez a gáz azonban Spanyolországban lenne, Németországig onnan még hosszú az út. Ezt az utat pedig egyrészt a spanyol gázhálózaton kellene megtennie (amely nem arra van méretezve, hogy szinte egész Németországot ellássa), majd át kell kelnie a Pireneusokon. 

Ott a spanyol és francia gázhálózatokat összekötő jelenlegi egyetlen pipeline kapacitása messze nem erre van méretezve – nem véletlen, hogy a francia és a spanyol fél éppen most sürgősséggel tárgyalásokat kezdett egy új gáz-pipeline építéséről, Spanyolország pedig sürgetően fordult az EU-hoz, hogy ennek finanszírozásába szálljon be. Ezen az új vezetéken azonban legkorábban 5-6 éven belül áramolhat gáz. 

az ún. FSRU-k („Floating storage and regasification unit“). Ezek lehorgonyzott, speciális hajók, amelyek a parttól több száz méter távolságban az LNG terminálokhoz hasonlóan gázzá alakítják a hajókkal szállított LNG-t, betáplálva azt a hálózatba. Ilyen FSRU-k bérelhetőek vagy vásárolhatóak, jóval rövidebb idő alatt, mint egy LNG terminál építése, azonban kapacitásuk kisebb, és ezek sem állíthatóak egyik napról a másikra üzembe – és hosszabb távon a költségeik is jelentősen meghaladják egy fix terminál költségeit.

A megoldás részei lehetnek még az Európába más irányból érkező gázvezetékek is – hiszen az európai gázvezeték rendszer számos eleme pókhálóként szövi át a kontinenst, összekötve Európát Észak-Afrika és a Közel-Kelet egyes régióival. Ezek a régiók azonban a saját problémáikkal is küzdenek – az egyik legnagyobb déli irányú gáz szállító, Algéria például éppen most hívta vissza nagykövetét Spanyolországból, mert a spanyolok Marokkó pártjára álltak Algériával szemben a Nyugat-Szahara kapcsán húzódó területi vitákban. Ezek a szállítási útvonalak rendkívül fontosak és Európa nagy erőfeszítéseket tesz a jövőbeni bővítésükre –

Összefoglalva

Tegyük fel tehát, hogy rendkívüli erőfeszítéssel Németország bővíti az LNG fogadó kapacitásait, és egyidejűleg egy rendkívül magas árszintű, termékhiánnyal küzdő nemzetközi piacon beszerez magának LNG-t (élve az Egyesült Államok által kínált 15, majd 2027-re már 50 milliárd m3 éves mennyiséggel). Megoldotta ezáltal a problémát?

Nem. 

Németország ugyanis nem egyedül van Európában. Oroszország összesen majdnem 185 milliárd m3 gázt szállít Európába, ebből 17,2 milliárd m3-t LNG formájában, 167,7 milliárd m3-t pedig vezetéken.

A teljes kieső mennyiség tehát közel háromszorosa az USA jelenlegi teljes LNG exportjának, és közel annyi, mint a két, messze legtöbb cseppfolyós gázt exportáló ország teljes együttes exportja (ami már így is az utolsó cseppig le van kötve). 

A rövid vagy középtávon lehetséges plusz források és szállítási kapacitások egyelőre arra sem látszanak elegendőnek, hogy Németország igényeit lefedjék – ami Európa igényeinek még csak a harmada. 

Mondhatjuk persze, hogy vannak alternatív fűtési módok, hiszen ki lehet cserélni egy gázkazánt hőszivattyúkra (épületgépészek már kapnak is a fejükhöz ezt olvasva, hiszen ezek a rendszerek szinte mindig lényegi, hosszas és drága munkákkal alakíthatóak át). A gáz azonban nem csak (sőt, egyre inkább főként nem) fűtőanyag, hanem gyártási alapanyag. Számos vegyipari alapanyag és késztermék kiinduló alapja a földgáz – és bár hajfestékek vagy nyomtatóba való tinta nélkül el tudjuk képzelni esetleg az életünket, de szintézisgázok, műtrágyák, növényvédőszerek vagy számos fajta műanyag nélkül az ipar és a mezőgazdaság egyszerre szembesül megoldhatatlan helyzettel. 

Nem azért, mert hanyagságból vagy kényelemből belesétált a csapdába, hanem azért, mert évtizedek erőfeszítései által sokkal súlyosabb csapdákat váltott át erre. 

A földgáz modern gazdaságunk és lakókörnyezetünk egyik alapja. Kiszorított és felváltott olyan energiaforrásokat, amelyek az egészségre, a környezetre, a klímára felvállalhatatlan terheket róttak. Lehetővé teszi, hogy a városainkban telente ne legyen állandó szmogriadó, ne a szén- vagy fatüzelés füstjét lélegezze be mindenki. Elengedhetetlen a modern ipar számára, mint energiaforrás és mint alapanyag is.

Leváltása a következő nagy ugrás lesz az energetikában – azonban ez még hosszú évek megfeszített munkája lesz, és ezt a munkát a mégoly megalapozott erkölcsi indokok sem tudják egyik napról a másikra elvégezni.