Bőrszín alapján diszkriminál a Black Lives Matter

A fekete bőrű emberek jogvédő mozgalma, a Black Lives Matter évről évre egyre hangosabb, s világszerte egyre ismertebbé válik. Az idei futball Európa Bajnokság például számtalan kivetítőre, nappaliba elhozta a mozgalom üzenetét: a szurkolók számos meccsen szembesülhettek azzal, hogy a meccs elejét jelző sípszót megelőzően bizonyos futballcsapatok egyperces térdepeléssel hívják fel a figyelmet a feketék elnyomására.

Ennek kapcsán érdekes problémára hívja fel a figyelmet a neves nemzetközi elemzőportál, a Foreign Policy publicistája. A kelet-ázsiai testi adottságokkal rendelkező, Washingtonban élő, de magát mégis britnek valló Emily Couch szerint a feketék előjogait hirdető Black Lives Matter mozgalom mind Amerikában, mind pedig az Egyesült Királyságban átélhető üzenetet hordoz, a progresszívek az „ázsiai kérdéssel” egész egyszerűen nem tudnak mit kezdeni.

Mint kiemeli, a Black Lives Matter üzenete pofonegyszerű: a fekete bőrűek egyenjogúsága ugyanazt jelenti az Atlanti-óceán mindkét partján, ugyanakkor

Ennek oka, hogy „feketének lenni” nagyjából ugyanazt jelenti úgy az Amerikai Egyesült Államokban, mint az Egyesült Királyságban. Ráadásul a koncepció tömegeket is képes megmozdítani azon elgondolás miatt, miszerint – írja a szerző – egy átlagos amerikai tudatában, ha valakinek egy cseppnyi afrikai vér is folyik az erejében, az illető már „feketének” tekintendő.

A szerző kiemeli, hogy a bőrszín szerint leegyszerűsítő politika a „barnákra”, vagyis a latin-amerikaiakra, közel-keletiekre és dél-afrikaiakra is kiterjed, vagyis ezek az emberek is a progresszív mozgalom „védőernyője” alá kerültek. Mi több – állítja Couch –

A progresszívek itt azonban megtorpannak. Narratívájuk szerint azok az ázsiai emberek is jogvédelmet érdemelnének, akiknek bőrszíne alig tér el a fehértől. Az ebbe a körbe tartozó kelet-ázsiaiak ugyanakkor két szék között a pad alatt találják magukat: fehérnek nyilvánvalóan nem tarthatják magukat, de a „színes bőrű ember” [„people of color”] progresszív privilégiumai sem illetik meg őket.

Önironikus módon a szerző megjegyzi, hogy kézenfekvő lenne, ha az ázsiai (legalábbis a kelet-ázsiai) kisebbség „sárgázná” magát. Csakhogy – ahogy az egy 1978-as kínai nyelven íródott zeneszámból is kiderül – a sárga szín (Kínában) a büszkeség jele, ami gyökeresen ellentmond annak az üzenetnek, amelyet a BLM aktivistái kommunikálnak.  

Éppen ezért a szerző problémafelvetésének alapját „ázsiai” identitás adja. A szerző ennek kapcsán felhozza, hogy

Az alelnök ezt indiai felmenői miatt bizonyosan megteheti, ugyanakkor némi disszonanciát okoz, hogy a kormányzat erre a sajátosságra az atlantai lövöldözés, tehát egy olyan tragédia kapcsán hívta fel a figyelmet, amelynek kelet-ázsiaiak estek áldozatául.

A szerző szerint a probléma kiindulópontja, hogy a világ országaiban eltérő a konszenzus arra vonatkozóan, hogy kit tekintenek „ázsiainak” (már ha egyáltalán létezik ilyen konszenzus).  Az értelmezést nehezíti, hogy a kelet-ázsiaiakkal kapcsolatban nem alakultak ki olyan természetű előítéletek az Amerikai Egyesült Államokban, mint amilyenektől adott esetben feketék szenvednek.

Ami pedig az Egyesült Királyságot illeti, a szerző kiemeli, hogy a szigetországban „ázsiai alatt” általában dél-ázsiaiakat – vagyis például Indiából, Bangladesből és Srí Lankáról származó személyeket – értenek. 

A fentiek a két régió rasszainak összetételét is tükrözik: a Brit Birodalom hagyatéka, hogy az 1950-es és 1960-as években sokkal jelentősebb számú dél-ázsiai érkezett a szigetországba, mint kelet-ázsiai. Az Egyesült Államok esetében ez épp fordítva van: ebben az esetben korábban, a 18. század közepén érkezett Amerikába nagyobb számú Japánból, Kínából és Koreából útnak indult bevándorló.

Visszautalva az atlantai lövöldözésekre, a szerző megjegyzi, hogy őt az események mint embert, állampolgárt, s nem mint egy meghatározott rasszhoz tartozó személyt érintette meg. Dacára annak, hogy a médiában az Atlanti-óceán mindkét oldalán olyan tartalmak és kommentárok láttak napvilágot, amelyek az „ázsiai közösséggel” kapcsolatos szolidaritást kívánták erősíteni.

Couch kiemeli: ha a "közösség" kifejezést folyamatosan, és hanyagul, a jelentéstartalomra kevésbé tudatosan használják, akkor ennek eredménye az lesz, hogy azon ázsiaiak érdekei, tapasztalatai szenvednek hátrányt, akik akár egyáltalán nem is azonosulnak azzal a rasszal, amelyre a kívülállók egyébként a "közösség" kifejezést vonatkoztatják. Így sommáz a szerző, aki – ahogy azt fentebb is írtuk – úgy tekinthető a külvilág számára ázsiainak, hogy közben magát egy Washingtonban életvitelszerűen élő brit polgárnak vallja.

Magával kapcsolatban leírja, hogy semmilyen szálon nem kapcsolódik a kínai diaszpórához (legyen szó amerikairól vagy egyesült királyságbeliről), és a kínai nyelvet sem ismeri egyáltalán. Úgy véli, hogy ezzel nincs egyedül: világszerte nagyjából 110 ezer kínai gyermeket fogadna körökbe, az örökbefogadók 70 százaléka pedig az Egyesült Államok – fehér – háztartásaihoz tartozik (ugyanez a szám a koreaiak esetében 125 ezer).

A fenti problémafelvetések a szerző szerint azért valósak, mert

Ennek kapcsán a következő szavakkal „búcsúzik” a szerző:

„A szavak igenis számítanak. Csakhogy az a gyűlölethullám, amely az ázsiaiakat éri, megmutatja, hogy a szavak hiánya legalább ugyanennyire figyelemfelkeltő. Sem az Egyesült Államokban, de az Egyesült Királyságban sem alakultak ki olyan nyelvi megoldások, paradigmák, amelyekkel a kelet-ázsiaiakat érő rasszizmus egyáltalán leírható lenne.”

Kép: David Young / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP

Dobozi Gergely