„Kötelezően fakultatív” kvótákkal állt elő az Európai Bizottság

Az Európai Bizottság szeptember 23-án javaslatot tett az új migrációs és menekültügyi paktumra, amelynek kapcsán sokaknak juthat eszébe George R. R. Martin meglátása, miszerint a „tisztességes alku után mindkét fél boldogtalan.” 

A Bizottság helyesen ítélte meg a helyzetet, amikor úgy döntött, hogy a jelenlegi, stresszhelyzetekben kifejezetten rosszul szereplő uniós migrációs szabályozást teljes revízió alá veszi (a Bizottság visszavonta a Dublini rendeletet módosító 2016-os javaslatát, hogy felváltsa a Menekültügyi és Migrációs Igazgatási Rendelet), s a „paktum” kétségkívül tartalmaz újszerű és üdvözlendő elemeket. 

Ezek közé tartozik például az eljárásrend hatékonyságának és sebességének növelése, amelynek egyik legfőbb biztosítéka, hogy az EU területére való belépést az egészségügyi és biztonsági ellenőrzésekre, az ujjlenyomat vételre és annak Eurodac adatbázisba történő regisztrációjára is kiterjedő átvilágítás előzné meg.

– Bizottság ebben látja annak sikerét, hogy hamar biztossá váljon a bevándorló helyzete.

Ami viszont későbbi politikai csatározásokra adhat okot, az sokkal inkább a paktum második pillérét képező méltányos felelősségmegosztás és a szolidaritási mechanizmus kérdése. Ahogy az Bizottság kísérődokumentumában is áll, „stresszhelyzetekben kivétel nélkül minden tagállam köteles részt vállalni a szolidaritásból”. 

Erre tekintettel hozná létre a Bizottság a „rugalmas tagállami hozzájárulások rendszerét”, amely egyrészt az uniós országok tevőleges gesztustételeit, másrészt pedig – tetszik vagy sem – a kötelező kvótákat jelenti (a Bizottság vizsgált dokumentumában nem a kvóta szó, hanem a „distribution key”, magyarul az „elosztási kulcs” szerepel).

A szolidaritásra kötelezett tagállamok elsősorban minden szükséges támogatást megadnának a migrációs nyomás alatt álló tagállam részére annak érdekében, hogy az ország minél előbb hazaküldhesse azokat, akiknek nincs jogcímük arra, hogy az Unió területén tartózkodjanak. Arra az esetre, ha az illető tagállam nem járna sikerrel, a bajba jutott – nyomás alá került – tagállamot támogató uniós országok „teljes felelősséget vállalnak”. 

A kiutasítási hozzájárulás – mint a paktum legfőbb szolidaritási eleme – lényege, hogy a tagállamok segítséget nyújtanak az első belépés helye szerinti tagállamnak az elutasított menedékkérő kiutasításának végrehajtásában. A hozzájárulás jelenthet diplomáciai segítségnyújtást, de állhat eszközállomány biztosításában és technikai segítségnyújtásban is.

Ugyanakkor – és itt a lényeg, mert logikailag többek között ez az áthidaló szabály vezet a sokak által „kvótának” nevezett elosztási mechanizmushoz –

A végrehajtás garanciája vélhetően az átfogó és integrált migrációs és határigazgatási rendszerré továbbfejlesztett Eurodac-rendszer lenne.

Az Unión belüli áthelyezési rendszer – relokáció, de nevezhetjük kvóta szerinti elosztásnak is – azon a menedékkérők esetében alkalmazandó, akik olyan országból érkeznek, amelyre vonatkozóan az uniós elismerési ráta 20 százaléknál magasabb (vagyis az Eurostat adatai alapján a kiindulási ország olyan ország, amely felől az EU hatóságai nagyobb arányban engednek be bevándorlót).

Ezen felelősségi kör tartalmának alapja a már említett „elosztási kulcs”, amely a lakosságszám és a GDP 50-50 százalékos arányán alapul. Erre tekintettel állapítja meg a Bizottság, hogy az egyes tagállamok milyen tartalmú és terjedelmű hozzájárulást kötelesek tenni.

Egyrészt a kutatási és mentési műveletekben – tehát jellemzően a tengeri útvonalon érkező – kimentett és partra szállított bevándorlók esetén. 

Másrészt pedig akkor, ha egy tagállam migrációs nyomás alá került, és ennek kapcsán kéri a szolidaritási mechanizmus aktiválását. Azt, hogy migrációs nyomásra hivatkozással aktiválhatja-e az adott állam a mechanizmust, a Bizottság saját elemzése alapján dönti el.

Ha a szolidaritási mechanizmust bármely okból kifolyólag aktiválták, a tagállam szolidaritási hozzájárulást köteles tenni. Hogy ezt hogyan tölti fel tartalommal, az első körben az adott tagállamra van bízva. Az derül ki ugyanis a Bizottság dokumentumából, hogy a tagállam választhatja a relokációt, a kiutasítási hozzájárulást, illetve tehet kapacitásfejlesztési célú felajánlást is (valamint kombinálhatja is ezt a három lehetőséget).

Összegzésképpen elmondható, hogy

Visszautalva A Trónok harca nagysikerű írójától származó idézetre, az, hogy az alku tisztességes-e, illetve, hogy ki lesz boldogtalanabb az alku miatt, az egyelőre a jövő zenéje. Az azonban bizonyos, hogy a Bizottság 2020 végéig vár politikai megállapodást a mostani rendelettervezettel kapcsolatban. 

Figyelembe véve, hogy idén őszre tehető a hazánkkal szemben indított 7. cikkely szerinti eljárás kérdésének lezárása, borítékolható, hogy izgalmas ősznek nézünk elébe.

Dobozi Gergely