A tömeges migráció fegyvere című könyvről készült összefoglaló

„Kelly M. Greenhill, amerikai politológus 2010-ben megjelent Weapons of Mass Migration című könyvében szisztematikus vizsgálat alá veszi az 1951-es Genfi Menekültügyi Egyezmény elfogadása óta eltelt évtizedekben a bevándorlásbevándoroltatás erőltetése kapcsán széles körben alkalmazott zsarolási módszert, melyet ő „kényszerített, tervezett migrációnak” (coercive engineered migration) hív. A könyv alapján a Greenhill által azonosított korábbi módszerek, mintázatok és a 2015 óta Európába irányuló tömeges migrációs hullám folyamatai között nehéz nem észrevenni a hasonlóságokat.

A szerző könyvében több példán keresztül szemlélteti, hogyan „működtetik” a gyakorlatban a migrációt, mint kényszerítő eszközt, mely végső soron a bevándorlási szempontból célországnak minősülő államok geopolitikai destabilizálására is alkalmas. Bemutatja, miként érték el ezt „bevetve” politikai vagy gazdasági célkitűzéseiket azok az állami vezetők, akik főként diktatórikus, elszigetelt államok éléről nem ülhettek tárgyalóasztalhoz a befolyásolni kívánt liberális demokráciák politikusaival, de morális nyomás alá helyezve őket mégis sikerült tárgyalniuk velük. Ebben – akarva vagy akaratlanul, de – „segítségükre” voltak a migrációt pártoló NGO-hálózatok és az „áramlásból” hasznot húzni igyekvő más politikai szereplők is.

A könyv három fő szereplői kört „határoz meg”, akik a „kihívók” (challengers), vagyis a migrációs kényszer alkalmazói célországokkal szemben: a „generálók” (generators), a „provokátorok” (agents provocateurs) és az „opportunisták” (opportunists). Előbbi kettő aktív résztvevői a migrációs folyamatnak, míg utóbbi pusztán passzív haszonélvezője egy már kialakult helyzetnek. A „generálók” maguk kreálják a migrációs válságokat, vagy fenyegetnek azok létrehozásával, hogy elérjék politikai, illetve gazdasági célkitűzéseiket a célpont országokkal szemben. A „provokátorok” viselkedésükkel ösztönöznek más szereplőket a migrációs áradat létrehozására. Az „opportunisták” a már kialakult válságokat fordítják saját hasznukra. Mind másképp alkalmazzák a migrációt fegyverként, de a szerző szerint meghatározható két fő módszer, a „politikai agitáció” és a „kapacitásokat meghaladó elárasztás”. Az ezekkel való fenyegetésnek a „képmutatás ára” (hypocrisy cost) ad súlyt; ez Greenhill szerint az a „politikai költség”, amelyet nem akarnak „megfizetni” a célpontok, ezért egy idő után rendszerint engednek a követeléseknek.

A könyv végső konklúziója szerint az emberi jogokat és a menedékjogot törvénybe foglaló és azok betartására kötelezettséget vállaló liberális demokráciák fokozottan ki vannak téve a zsarolás ezen formájának. Greenhill szerint a nyugati társadalom gyengesége, hogy valósággal fél attól: képmutatónak bélyegzik, ha nem mutat kellőképpen humánus magatartást az érkező tömegek irányában. Ezt a morális terhet nem kívánja magára venni, ezért könnyen behódol a fenyegetésnek. Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot ezen megállapítás és az Európában 2015-ben kialakult migrációs válságra adott nyugat-európai válaszok között. Ez a könyv választ adhat arra a kérdésre, hogy mi lehet az oka a „Wilkommenskultur” kialakulásának.

A könyvben említett példák alapján látható, hogy az EU ahelyett, hogy pl. a törökökkel kényszerüzletet köt és meg sem próbálja megállítani a migrációt, jelenleg is ellenállhatna a zsarolásnak, ahogyan azt tette a 2000-es évek elején a fehérorosz fenyegetésekkel szemben. Ekkor a határvédelem megerősítését választották a tagállami vezetők.

A szerző kitér arra is, hogy a migráció lerontja az életszínvonalat a befogadó államokban és jelentős terhet ró a szociális ellátórendszerre; mindezek mellett pedig az újonnan érkezők magukkal hozzák konfliktusaikat és aránytalanul sok bűncselekményt követnek el. Ez a folyamat figyelhető meg Európában is, főleg az északi államokban, ahol a szociális juttatások magasak; ezért tekinthetőek célországnak a migránsok számára. Jellemzően a bűnügyi statisztikák is megugrottak, főleg az erőszakos bűncselekmények terén.

A ’90-es évek végének koszovói albán bevándorlóhulláma kapcsán a könyv Rey Koslowski migrációs szakértőre hivatkozva plasztikusan kiemeli, hogy a média hogyan is befolyásolta a közvéleményt az illegálisan érkezőkről kialakított percepciók kapcsán. Ez a jelenség, nevezetesen a gazdasági migránsok egybemosása a menekültekkel és áldozatként való bemutatásuk megfigyelhető a 2015 óta tartó európai migrációs válság kapcsán is. A befogadáspárti politikusoknak a közvélemény percepciójának megváltoztatásában segítségére volt a mainstream média is, ami megvágott, manipulált felvételeket mutatott be többek között Magyarországról is. Ismerős lehet a látszólag a feleségét és gyermekét a magyar rendőrök elől védelmező migráns, aki valójában a kamerák kedvéért egy ismeretlen nőt rántott le magával a sínekre. Az erről készült felvételek bejárták a nemzetközi sajtót, ami lemaradt, az a jelenet vége, mikor a nőt kimentik a rendőrök a férfi szorításából.

Az egyik példában, az USA-ba hajózó haitik összetákolt csónakokban hajóztak ki a nyílt tengerre abban a reményben, hogy kimentik őket és menedékjogot kaphatnak. Hasonló jelenség tapasztalható az európai migrációs válság kapcsán is, a Földközi-tengeren az embercsempészek gumicsónakjaiban hánykolódó migránsok csak arra várnak, hogy valamelyik NGO hajója felvegye őket a fedélzetére és Európába szállítsa.

A tömeges migráció fegyvere c. kötet bár jóval a jelenleg Európába irányuló migrációs hullám megindulása előtt íródott, jól érzékelhető, hogy a „kényszerített, tervezett” migrációt politikai eszközként használók ugyanazokat a módszereket alkalmazzák nyomásgyakorlás gyanánt, mint az elmúlt évtizedekben.

A teljes összefoglaló ezen a linken olvasható.”