Harminc éve ért véget az irak-iráni háború

Harminc éve, 1988. augusztus 20-án ért véget Irak és Irán nyolc évig tartó háborúja, a második világháború utáni egyik leghosszabb és legvéresebb fegyveres konfliktus, amelynek végén egyik fél sem mondhatta győztesnek magát.

A két ország kapcsolatát az évszázados arab-perzsa és síita-szunnita ellentétek mellett területi- és határvita terhelte, ezt tetézte az 1979-ben csaknem egy időben hatalomra jutott Szaddám Huszein iraki elnök és az iráni iszlám forradalmat vezető Khomeini ajatollah személyes konfliktusa. Teherán azt is gyanakvással figyelte, hogy Irak vezető szerepre törekszik a Perzsa-öböl térségében.

Amikor Szaddám Huszein 1979-ben átvette a hatalmat, világossá tette, hogy nem fogadja el azt az 1975-ös szerződést, amely a korábbi helyzetet Irak kárára megváltoztatva a Tigris és az Eufrátesz összefolyásából kialakult, a Perzsa-öbölbe ömlő Satt-el-Arab folyót tette meg a határnak. Szaddám erőszakkal akarta a kérdést rendezni, abban bízva, hogy olajdollárokból felfejlesztett hadserege nem ütközik jelentős ellenállásba, mert Iránban a sah elűzése után a hadsereg számos vezetőjét leváltották, a nyugati hatalmakkal támadt konfliktus miatt pedig a haditechnika utánpótlása is megszakadt.

Irak 1980. szeptember 17-én felmondta az 1975-ös megállapodást, öt nappal később hadüzenet nélkül megelőző légicsapásokat intézett Irán ellen, majd benyomult területére. A meglepetésszerű támadás kezdetben sikereket hozott, az irakiak a vitatott övezet mellett Horramsahr kikötővárost is bevették. Iránnak azonban sikerült viszonylag gyorsan újjászerveznie hadseregét, és 1982 nyarára visszafoglalta az elvesztett területeket. A frontok megmerevedtek, lövészárkok, szögesdrót-akadályok, géppuskafészkek szövevényét építették ki egymással szemben. Az irakit számbelileg felülmúló, de rosszabbul kiképzett és felszerelt iráni hadsereg, amelyben százezrével szolgáltak gyermekkatonák is, óriási emberáldozatokat követelő offenzívák sorával sem tudta áttörni az iraki vonalakat.

1984-ben kezdődött „a városok háborúja”, Irak és Irán négy éven át pusztította rakétákkal egymás településeit, nem kímélve a polgári lakosságot sem. Irak vegyi fegyvereket (elsősorban mustárgázt) is bevetett nemcsak az iráni katonák, hanem a civilek és saját, a függetlenség reményében az irániak mellé állt kurd kisebbsége ellen. Félő volt, hogy a konfliktus tovább szélesedik, mert Irakba tömegesen érkeztek önkéntesek a környező arab államokból, miközben a térségben lakó síiták Khomeinivel rokonszenveztek. Hadszíntérré vált a Perzsa-öböl is, ahol 546 tankhajó szenvedett kárt a támadások miatt, 1987-ben máig tisztázatlan körülmények között iraki rakéta találta el a Stark amerikai hadihajót, 37 tengerész halálát okozva, a következő évben egy amerikai hadihajó tévedésből egy iráni utasszállító gépet lőtt le az öböl fölött, amelynek 290 utasa vesztette életét.

A felek évekig visszautasították a tűzszüneti javaslatokat, és figyelmen kívül hagyták a világszervezet felhívásait is az ellenségeskedés beszüntetésére. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1987. július 20-án egyhangúlag fogadta el 598. számú határozatát, amely a két országot tűzszünetre és az eredeti határvonalra történő visszavonulásra, vitáik ENSZ-felügyelet alatt történő tárgyalásos rendezésére szólította fel. A harcok azonban még további egy évig húzódtak, a két végletesen kimerült és kivérzett fél csak ekkor fogadta el a tűzszünetet, amely 1988. augusztus 20-án lépett életbe. A béketárgyalások még abban a hónapban megkezdődtek Genfben, de a két fél álláspontja jottányit sem közeledett egymáshoz.

A veszteségadatok ellentmondásosak: egyes források szerint Irak és Irán nyolc éven át dúló konfliktusában mintegy 2,5-2,7 millió katona és polgári személy vesztette életét, többen, mint a vietnami háborúban, más becslések ezt a számot alacsonyabbra teszik. A fogolycsere hosszan elhúzódott, az utolsó hadifoglyok csak 2003-ban térhettek haza. Az anyagi károkat 200 milliárd dollárra, a kiesett olajbevételeket további 100 milliárd dollárra becsülik, a hadszíntér teljesen elpusztult, a két fél súlyos károkat okozott egymás olajlétesítményeiben is. A hatalmas emberáldozat és anyagi veszteség egyik ország számára sem hozott kézzelfogható eredményt, Irak nem tudott jelentős iráni területeket elfoglalni, a vitatott határ maradt ott, ahol volt.

A háború befejeződése után az iraki diktátor demokratizálást és újjáépítést hirdetett, de ebből csak az utóbbi, és az is csak a hadseregben valósult meg. Területszerzési törekvéseit sem adta fel, és 1990. augusztus 2-án megtámadta és annektálta a kicsi, de olajban gazdag Kuvaitot. Ezzel újabb háborút robbantott ki a térségben, amely az ENSZ-felhatalmazás alapján létrejött, amerikai vezetésű koalíció győzelmével végződött. A megvert Szaddám az első Öböl-háború végén kénytelen volt kivonulni Kuvaitból, de hatalmát – ekkor még – sikerült megőriznie.

(MTI)