Természetesen Szlovákiában is voltak tiltakozások az erőmű ellen, „amikor nálunk is beérett a rendszerváltozás, és beköszöntött hozzánk a szabadság” – mondja lapunknak a járási elöljáró. Michal Deraj csallóközi környezetvédőként maga is az élére állt e mozgalomnak 1991-ben, de nem értek el eredményt. A bősi rész ugyanis már kilencven százalékban készen állt, így a kormány nem akart visszakozni – árnyalja a képet a szlovák politikus. Pedig
az erőmű brutális környezetpusztítást végzett,
mert a százötven évvel ezelőtti folyamszabályozás nagyrészt érintetlenül hagyta a szárazföldi Duna-delta ritka élővilágát.
Az erőmű emellett átformálta a talajvizet is: a vereknyei hulladéklerakóból kimosta a föld alól a szennyező anyagokat, Bős alatt pedig csökkent a talajvíz, és megváltozott az összetétele is. A talajvíz beszivárgása a Dunába mangánkicsapódást okozott, emiatt a Szemetnél lévő vízforrásokat és kutakat le kellett zárni. Közben a felvízcsatorna Vajkát, Doborgazt és Nagybodakot elvágta a Csallóköztől. Ezek a falvak veszélyeztetett zónába kerültek, ám mint Deraj rámutat, máig sem kompenzálták sem őket, sem a természetet. Közben a korábbi ártereket az élelmesebbek – földközösségek, oligarchák – felparcellázták, és eladták a fizetőképes, sokszor pozsonyi vevőknek, akik tájidegen, egyébként engedély nélküli víkendházakkal szórták tele az árteret.
Pedig a régi ágrendszer feléleszthető lenne, ha volna rá akarat. Ez sok pénzbe kerülne, de mint Michal Deraj fogalmaz, nem lehet folytatni az eddigi rablógazdálkodást: „nem lehet úgy gazdálkodni, hogy csak elveszünk a természettől, de vissza semmit nem adunk”.