Vádaskodás helyett

A hatvan–hetven év bejáratott közös politizálásának hiányát érezte-e? 

Érezni lehetett a Benelux, a francia és a nyugatnémet, tehát az alapítók közös eredetét, közös politikai kultúráját – ne feledjük, Merkelt kivéve a német elit nyugatnémet, példa erre Günther Oettinger korábbi baden-württembergi miniszterelnök és többszöri biztos. Külön tábor az északiak, a dán–svéd vagy lazábban finn-dán–svéd közös kultúra, amelyhez a baltiak kapcsolódni tudtak. A görög–ciprusi szintén külön csoportot alkot – itt nyelvi azonosság is van. A Bizottságban érezhetően a hagyományos európai, a késő római, Nagy Károly-i birodalom kulturális mintáit követő politikai kultúra uralkodik. Ezt Karolingnak mondanám ma is. Markánsan különbözik a Lajtától keletre lévőtől.

Ráadásul az Orbán Viktor vezette kormányból érkeztem, aki az 1989 utáni újhullámos közép-európai politikai elit egyik legmarkánsabb képviselője. Vele szemben a Bizottságot, amelybe kerültem, Jean-Claude Juncker vezette, aki a 70-es, 80-as évek jóléti államában szocializálódott, és a régihullámos politikai elitet képviselte.

Mindezt tetézi a nyelvi elszigeteltség. Egy kollégiumi ülés után, már szabadon társalogva döbbentem rá, hogy én vagyok az egyedüli biztos, aki az anyanyelvén hiába szól bárkihez. Egy cseh vagy szlovák, horvát vagy szlovén, dán vagy svéd, holland vagy német egyből szót ért. Nem szabad ezt önsajnáltatással, messianisztikusan nézni, de tudatában kell lenni annak, hogy Európában kulturálisan különös eset vagyunk, és jobban oda kell erre figyelnünk. Van ennek sármja – hivatkozunk is rá bőven. De komoly hátrányunk is fakad belőle, hiszen azok a történetek, amelyeket mi magától értetődőnek gondolunk, még a környező népek számára is idegenül hatnak. A mi nemzethalál-vízióink, a herderijóslat-felfogásunk már csak az oktatási rendszerünk miatt is minden magyar értelmiséginek alapélménye, és áthatja az egész magyar politikát. Ezt rajtunk kívül nemigen értik, már egy szlovák sem tud mit kezdeni vele. Egy francia vagy holland fel nem érheti ésszel, hogy a magyarok mindig apokaliptikus fogalmakkal beszélnek a nemzeti jövőjükről.
    
Ez megjelent tárgyalások alatt?

Hogyne. Különösen 2015-től, amikor a kormány politikája éles fordulatot vett – hiszen kezdetben a migránsok bejöhettek –, majd egyik pillanatról a másikra lezárták a határokat. A magyar miniszterelnök odáig ment, hogy azt nyilatkozta, Magyarország részt sem akar venni az európai migrációs probléma megoldásában. Ilyenkor az első frontvonalban, bizottsági üléseken mindenki a magyar biztost kérdezi: mi ez? Többször elmeséltem, hogy próbáltam angolra átültetni a gyerekmondókát: »Katalinka, szállj el, jönnek a törökök, / sós kútba tesznek, onnan is kivesznek, / kerék alá tesznek, onnan is kivesznek, / ihol jönnek a törökök, mindjárt agyonvernek.« Gyerekkorunktól fogva megtanuljuk, hogy a töröktől félni kell, az a dolgunk, hogy megmaradjunk a fenyegető idegen környezettel szemben. Vagyis azt megértetni, hogy a magyar kormány éles reakciója kulturális gyökerekkel rendelkezik, és nem hétköznapi idegengyűlöletből fakad. Igenis oda kellene figyelnünk, hogy ezt a történelmi poggyászunkat elmagyarázzuk. Ráadásul a magyar irodalom még mindig nagyobbrészt ismeretlen külföldön, az újabban elért rangját okosabban kellene kiaknáznunk.

2018-ban rendeztük a Kulturális Örökség Európai Évét, amelynek az óriási sikere miatt megkerestek a baltiak, hogy vegyem fel a programba annak ünneplését is, hogy az 1919–20-as párizsi békerendszer lehetővé tette az ő nemzeti létüket is. Erre elmondtam nekik, hogy ezt a magyarok nemzeti traumaként élték meg, ők pedig őszinte csodálkozással kérdezték: Miért, Magyarország nem akkor nyerte el a függetlenségét? Mi ezt az olvasatot szinte alig ismerjük. Babits írja Curriculum vitae-jében: »Amit gyűlöltünk, azt most sajnáljuk és visszasírjuk. Függetlenek vagyunk, de öröm helyett csak remegni tudunk.»  Emiatt szinte szóba se hozzuk, hogy Trianon révén váltunk végre függetlenné. Mert mi az Osztrák–Magyar Monarchiát a szélső 48-asokat leszámítva pozitívan éltük meg. Ekkor értettem meg Robert Schuman mondását, hogy Európának előbb kulturális közösséggé kell válnia, utána jöhet a katonai és gazdasági egységesülés. Ezen nyilván nem azt értette, hogy a közös kultúra elnyomja az egyes nemzeti kultúrákat, hanem azt, hogy azok kölcsönösen megértik egymást. Ez pedig azzal jár, hogy elmondjuk a magunk történeteit, és megadjuk a lehetőséget annak, aki meg akar érteni minket, hogy meg is értsen minket. Márpedig mi nem adjuk meg. 

Folyton vádakat, sirámokat hangoztatunk, de nem magyarázzuk meg a dolgainkat.

Nem értetjük meg, hogy mi történik velünk, hanem mindig csak vádoljuk Európát. Miért hagytátok, hogy ez történjen velünk? Miért nem segítettetek? Nekünk meg be kellene látnunk, hogy a segítség, ha nem is rögtön, de jött.”