Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
A haladás által elképzelt szabadság, egyenlőség és testvériség számos okból lehetetlen – ez a tanulsága James Fitzjames Stephen brit jogtudós magyarul először most megjelent könyvének, amely a liberalizmus egyik alapító atyjának, John Stuart Millnek adott választ. Könyvrecenziónk.
Szabadság, Egyenlőség, Testvériség – ez a címe a magyarul először most, a Századvég gondozásában megjelent kötetnek, amit egy brit jogtörténész, bíró és jogtanácsos, James Fitzjames Stephen írt, s először 1873-ban jelent meg, válaszul a liberalizmus egyik alapszerzőjének, John Stuart Millnek A szabadságról című munkájára.
Jellemző, hogy Millt ismeri az érdeklődő magyar közönség, Fitzhames Stephent viszont nem.
„az önvédelem az egyetlen olyan cél, melynek érdekében az emberiségnek – kollektívan vagy egyénileg – joga van beavatkozni bármely tagja cselekvési szabadságába. Az egyetlen cél, amelynek érdekében jogosan lehet egy civilizált közösség bármely tagjával szemben – akarata ellenére – erőszakot alkalmazni: mások sérelmének a megakadályozása. Az ő saját – fizikai vagy erkölcsi – java nem elégséges indok erre.”Mill más munkáiban egyenlőségpárti elképzeléseket vázol fel, utilitarista filozófiát fogalmaz meg („a hasznosságot tekintem minden etikai kérdés végső alapjának; a szó legtágabb értelmében, mely szerint a fejlődő lénynek tekintett ember tartós, nem változó érdekein alapul”), és optimista, haladáspárti nézeteket fejt ki.
Mindezzel megy szembe az angol jogtanácsos, akinek érvelése annyira szimpatikus volt a korabeli toryknak, hogy azon sajnálkoztak: bírói mivolta miatt nem tehetik meg pártjuk prominens politikusává. Nem mintha James Fitzjames Stephen konzervatív lett volna;
de semmiképp sem volt pusztán a status quo híve, sem az ancien régime-é; szóval nem védelmezte sem a feudális világot, sem az abszolút monarchiákat, nem tagadta a változások gyakran hasznos mivoltát, és az sem mondható, hogy különösebben vallásos lett volna, habár elismerően beszélt az intézményes vallásokról, és filozófiai alapon fogadja el a Teremtő létét.
Azaz Fitzjames könyve a Mill-féle pozitivista és kollektivista liberalizmus kritikája – jegyzi meg a kötet bevezető tanulmányában Molnár Attila Károly és Pető Zoltán –, szemben a régebbi, Tocqueville- és Acton-féle liberalizmussal. A szerző kora liberálisainak számos eredményével és akár céljával is egyetért, de mindezt megalapozó elméleteiket viszont veszélyesnek, idealistának látja, amelyek félreértik az embert és a világot.
*
A kötet lényege, hogy Fitzjames következetesen rámutat: a liberálisok elképzeléseivel szemben a tartalom is fontos, nem csak a forma. Azaz míg a liberálisok olyan kereteket akarnak teremteni és ezeket a kereteket mindenkivel elfogadtatni, amelyekben a lehető legnagyobb lehet a szabadság (ehhez pedig szerintük egyenlőség és testvériség kell); addig Fitzjames épp azt mutatja be, hogy e keretek közt nem lehetséges bármiféle tartalom, szükségszerűen választani kell.
Fitzjames kimutatja, hogy nagyon különböző életformák nem tudnak egymással egy időben, egy helyen megférni, s azt is szellemesen bizonyítja, hogy a Mill-féle sérelem-elv megvalósíthatatlan, és a kényszert a társadalom és a politikai hatalom sokkal szélesebb körben kénytelen alkalmazni, mint azt Mill elképzelte. Már csak azért is, mert például a közerkölcs tekintetében olyan konszenzusra lenne szükség a kényszer visszaszorításához, amilyen konszenzus sosem lesz.
Az egyenlőség tekintetében Fitzjames ugyan megjegyzi, hogy semmi kedve megvédelmezni a forradalom előtti Franciaország rangkórságát, ugyanakkor úgy véli, ha nem is maradnak meg a feudális hierarchikus társadalmak, az emberek közt egy egészséges társadalomban így is, úgy is lesznek egyenlőtlenségek, s nem csak a gazdaság területén. Így leginkább a bírók előtti egyenlőség az, amit ő el tud fogadni.
Fitzjames Stephen lényegében „antiegalitárius volt, mivel az egyenlőséget a szabadsággal ellentétesnek tartotta, és a kettő közül a szabadságot választotta”. A szabadság ugyanis egyenlőtlenséget szül. Jó érzékkel emlegeti Fitzjames az Egyesült Államokat, mint ahol az ő korában valamiféle eszményi egyenlőség lenne a mérce – csakhogy, teszi hozzá, ez nem véletlen, hiszen
tehát rangkórság lett volna a részükről ennek ellenkezőjét eljátszani. Viszont, teszi hozzá, idővel valószínűleg az amerikai társadalomban is kialakulnak egyenlőtlenségek (valójában már az ő korában is voltak, John Adams, az Egyesült Államok második elnöke pedig már megfogalmazta, hogy egy formális hierarchiától mentes, szabad társadalomban úgyis kialakul egy „természetes arisztokrácia”).
Stephen a demokráciáról, azaz az általános választójogról úgy vélekedik, hogy az valójában nem adja az emberek kezébe a hatalmat: a politikai hatalom ugyanis maximum a formáját változtatja, nem a természetetét, azaz úgyis a legerősebb lesz hatalmon. Egy demokráciában ehhez csak annyi kell, hogy begyűjtse a legtöbb ember szavazatát, amit meg fog tenni. Azaz csak a legitimáció elve változik, semmi más.
Úgyszintén nekimegy a szerző az állam és egyház liberális szétválasztásának, mondván, hogy a két terület nem a cselekvések más körét szankcionálja, hanem ugyanazokat szankcionálják, csak máshogy. A vallásos ember számára az egész életnek van spirituális jelentősége, az ő szempontjából tehát nem lehet különbséget tenni vallási szféra, magánszféra és politikai szféra között.
Az angol bíró úgy látja,
amikor túlzottan bízik egyrészt az oktatásban, másrészt abban, hogy a haladás majd felszámolja a kényszert, és mindenki, az egész emberiség testvérként tekint majd egymásra. Fitzjames éleslátóan megjegyzi: az emberiség testvérisége tanának általános elfogadtatásához valójában vallási autoritásra van szükség, tehát arra, hogy elfogadjuk, hogy Isten ezt várja tőlünk – azonban Mill és társai ellenzik ezt a vallási autoritást, tehát kihúzzák a talajt kedvenc eszméjük alól.
Stephen ezzel szemben realista emberképpel rendelkezik: „bár egyik ember sem teljesen jó vagy teljesen rossz, mégis, ha és ameddig, az emberek jók és rosszak, nem testvérek, hanem ellenségek, vagy – ha ez a kifejezés jobban tetszik – ellenségeskedő testvérek”.
Az egyébként körültekintően és angolos udvariassággal fogalmazó jogtanácsos – mondhatjuk – kifejezett undorral ír „az emberiség elvont szeretetének” gondolatáról, hiszen szerinte indokolatlan mindenkit ugyanúgy szeretni, akár kiérdemelte azt az illető, akár nem. Sőt: „a francia módja az emberiség szeretetének az egyike a számos, legnehezebben megbocsátható bűnnek”.
A felvilágosult, önbelátáson alapuló konszenzus márcsak ezért sem valósítható meg. Kényszerre szükség van a szabad és rendezett élet biztosítása érdekében, és a közerkölcsöt, a többségi társadalmat gyengítő, disszenter kisebbség államilag kényszeríthető (ez nem etnikai kisebbséget jelent, hanem jelentősen eltérő erkölcsöket hirdető kisebbséget).
csak az erő rejtettebbé válik, miközben a modern államok összehasonlíthatatlanul nagyobb erővel rendelkeznek, mint a középkori feudális államok.
A feszültségek és konfliktusok nélküli világ amúgy is borzalmas, teremtő energiák nélküli világ volna. Stephen többször megjegyzi, hogy a haladás és fokozódó civilizáltság velejárója a férfias erő csökkenése, lényegében az elpuhulás. A cél nem az erő, a konfliktus, a feszültségek megszüntetése, hanem kordában tartása.
*
A kortárs magyar gondolkodás egyik bevett meggyőződése a konzervativizmussal kapcsolatban, hogy az angolszász konzervatív gondolatkör elfogadható és beilleszthető kortárs, demokrata meggyőződésünkbe, ellenben a kontinentális, francia, német, spanyol ellenforradalmárok veszélyes fasiszták és erőszakpártiak voltak. Ennek az elképzelésnek megvannak a maga gyökerei, mindenesetre nem csak az gyengíti, hogy az angolszászok sem egyfélék, valójában számos irányzat megtalálható köztük, hanem az is, hogy angolszászok és kontinentálisok keresztbe-kasul hivatkoznak egymásra.
A Századvég által úgyszintén most megjelentetett – később recenzálandó – Joseph de Maistre elismerősen nyilatkozott Edmund Burke-ről, akinek a francia forradalmat bíráló töprenségeit,
A francia ellenforradalmárokon nőtt fel Robert Nisbet amerikai konzervatív szociológus. Joseph de Maistre-t pedig egyetértőleg idézi többek közt John Henry Newman, a XVI. Benedek pápa által boldoggá avatott angol konvertita bíboros; és – láss csodát – többször is James Fitzjames Stephen.
Stephen egyetértőleg idézi de Maistre-t vallás és politika, egyház és állam, valamint a kényszer szükségességének tekintetében is, és osztja az emberi állapotról, az ember örök helyzetéről (a conditio humanáról) szóló, augusztiniánus (ágostoni) álláspontját is, miszerint a tökéletlenség, a szenvedés és a kényszer, az erőszak kiküszöbölhetetlen a világból. (Fitzjames álláspontja azonban nem keverendő össze a kor divatos eszméjével, a szociáldarwinizmussal.)
Végső soron James Fitzjames Stephen azt mondja: „Minden ember, aki a világra született, olyan helyzetben találja magát, amelyben egy sor szükséglet, szenvedély, képesség és különféle fajtájú erő fölött rendelkezik, és amelyben néhány, jobb vagy rosszabb dolog elérhető a számára. (...) Néhányan közöttetek boldogok; ez a legjobb számukra. Néhányan boldogtalanok; okvetlenül engedjétek, hogy ők megsegítsék magukat a kijelölt módon; engedjétek, hogy mások megsegítsék őket a kijelölt feltételekkel, ám amikor mindent megtettek, még akkor is sokat kell elviselniük. Viseld el, ahogyan tudod, és akár boldogságban, akár nyomorúságban, de vidd magaddal a gondolatot, hogy az a különös világ, amelyben élsz, úgy tűnik, minden, és ti magatok, akik benne vagytok, nem teljesen abból valók vagytok.”
S még egy, izgalmas gondolat: „Az én szememben erkölcstelen és férfiatlan dolog a lázadás, az elkerülhetetlen rosszal szembeni türelmetlenség, az indokolatlan, válogatás nélküli vonzalom mindenféle ember iránt, akár kiérdemelték ezt, akár nem, és különösképpen a gyenge és rosszul kordában tartott szimpátia azok iránt, akik saját hibájukból szenvednek. Vannak szenvedések, amelyeket én például nem szeretnék sem enyhíteni, sem megakadályozni. Hagynám a törvényt, hogy beteljesüljön.”
Feltehetjük a kérdést ugyanakkor: mi van, ha Mill elképzelése vált világrenddé? Válaszunk az, hogy
ami – mondja de Maistre – nem lehet tartós, hiszen önfelszámoló rend. A lázadás rendje rendetlen, az ellenlázadás pedig férfias dolog: a normalitás restaurációja.
James Fitzjames Stephen: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. Századvég, 2019.