„Ezt a vihart nevezzük haladásnak” – a világháborús bombázások emlékezete

Nyitókép: Drezda a bombázások után, 1945-ben

2013 őszén Drezdában töltöttem néhány napot. Ragyogó szeptember volt, nagy sétákat tettem egyedül vagy német házigazdámmal az Elba partján. Néztem a várost, amiről tudtam, hogy 1945. február 13-án – a napokban lesz ennek hetvenöt éve – megsemmisült egy minden képzeletet felülmúló bombázásban.

Ennek ellenére ott láttam a híres-nevezetes épületeket magam előtt. A Zwingert, a Semperopert, a Frauenkirchét és a többit. Nem tudtam eldönteni, mit is látok valójában. Vajon ez tényleg Drezda, vagy valamiféle Drezda-másolat, ami kísértetiesen hasonlít az eredetire.

Az épületekre nem tudtam másként tekinteni, mint hatalmas síremlékekre. Megkérdeztem egy-két helybelitől, hogy a szinte minden régebbi épület falában jól látható megfeketedett kövek vajon a bombázást követő tűzviharban égtek-e meg. Egyöntetűen válaszolták, hogy nem. Hogy az csak az idő műve. Az idő vasfoga, ugyebár.

Furcsállottam kissé, hogy a kelleténél talán határozottabban válaszoltak a kérdésemre. Szinte indulatosan. Hogy képzelem, és miféle tűzvihar, mintha ezt láttam volna a szemükben, miközben persze roppant udvariasak voltak, a világért sem akartak volna megsérteni. A Drezdát megsemmisítő bombázásról egyébként szinte semmit sem tudhat meg az, aki csak úgy sétál a városban. Nem emlékeztet rá semmiféle tábla, legalábbis nem láttam semmi ilyesmit mindaddig, amíg az elutazásom előtt néhány órával be nem tévedtem a Kreuzkirchébe, egy evangélikus templomba, ami szintén majdnem teljesen megsemmisült a bombázásban, de később újjáépítették. Leültem a hátsó padsorok egyikében. Észrevettem, hogy a templom biztonsági őre a nyomomban jár, le nem veszi a szemét rólam. Nyilván a hátamon átvetett gitártokról hitte azt, hogy egy puskát rejtegetek benne.

A 18. századi Drezda Bellotto festményén

Már kifelé menet akadt meg a szemem a bejárattól a jobbra, a templom egyik oldalhajójában berendezett kis kiállításon. Messziről nézve olyannak tűnt, mint az általános iskolák faliújságaira kifüggesztett diák-élménybeszámolók, rossz minőségű fotókkal, ákombákom betűkkel. Aztán közelebb lépve sem tűnt másnak, már ami az egész installáció kivitelezését illeti. A paravánokra fénymásolt fotók voltak felragasztva, némelyik ráadásul ferdén. A fotók alatt tollal írott, már egészen elhalványult, néhány soros magyarázó szövegek. Tényleg, mintha egy iskolai önképzőkör éves beszámolóját állították volna ki. Nem tudom, mennyi időt töltöttem ott, a paravánok között. Talán egy órát, de lehet, hogy tíz perc volt csupán az egész. Egy sokkos állapotban lévő, leírhatatlan arcú nőt támogatnak két oldalról a mentőosztag emberei. Épp kihúzták a romok alól. Egy szinte teljesen, a csontvázáig elégett gyermekholttest, feltehetően az anyja karjaiban, aki szintén elégett, üres szemgödrében a világűr sötétje. A felforrósodott aszfaltba olvadva fekszenek az utcán, száz meg száz más holttesttel együtt.

amelyből nem maradt más, mint a csupasz kémények égnek meredő szálkái. Egy nyitott tehervagonra feltornyozott gőzölgő, füstölgő hullák. És így tovább, talán harminc-negyven kép.

Bent, a templom főhajójában egy gyerekkórus próbált épp. Felvettem a hangjukat diktafonnal, hogy addig se kelljen tovább néznem ezeket a képeket. Miközben delejes erővel vonzottak, újra és újra vissza kellett térnem hozzájuk.

Nem tudom, hogyan jutottam ki a vasútállomásra. Még a német-cseh határ előtt felszállt egy fiatal nő a hálókocsiba, karján egy néhány hónapos kisfiúval. Előre elnézést kért amiatt, hogy a gyerek majd éjszaka sírni fog. Mondtam neki, hogy engem ez nem zavar, nekem is van egy nagyjából ennyi idős fiam, ismerem a dörgést. Éjszaka kimentem rágyújtani a folyosóra. A nő az alsó ágyon feküdt félmeztelenül, a kisfiú még álmában is szopott. Nem tudtam nem gondolni arra az elégett anyára és az elégett gyerekére. Napkeltéig álltam az ablaknál, csak akkor mentem vissza a hálókocsiba, amikor a vonat már a szobi Ipoly-hídon dübörgött át.

A szobi hídon átdübörögve pedig eszembe jutott az az apámtól többször hallott történet, mely szerint a húga, miután kétségbeejtően hosszú ideig nem akart megszólalni kisgyerekkorában, és emiatt aztán már komolyan aggódni kezdtek a nagyszüleim, szóval hogy

Mert az amerikai Liberatorok épp akkor bombázták a szobi Ipoly-hidat, és a hatalmas dörrenések tisztán hallatszódtak az ősfás, Duna-parti kertben.

Mindannyian háborús sérültek vagyunk. Nehéz lenne bármivel is megcáfolni ezt a mondatot. W.G. Sebaldnak, a 2001-ben tragikus autóbalesetben elhunyt német írónak egész életműve ennek a sérülésnek a jegyében íródott. „A háború végén épp egyéves voltam, úgyhogy nemigen maradhattak bennem valós eseményeken alapuló benyomások a rombolás idejéből. Mégis mindmáig az az érzésem, a háborút ábrázoló fényképeket vagy dokumentumfilmeket nézve, mintha, mondhatni, a háborúból származnék, és mintha ezekről az át sem élt borzalmakról olyan árnyék vetülne rám, amely alól sosem tudok majd igazán előkecmeregni” – írja.

A Légi háború és irodalom című, magyarul is megjelent kötete (alcíme: A rombolás természetrajza) ennek a sérülésnek a németség kollektív tudatalattijába való száműzéséről szól. Vagyis arról, miért hallgatott és hallgat a második világháború utáni német irodalom arról, hogy az angol légierő (amerikai segédlettel) porig bombázta szinte az összes német nagyvárost. Még pontosabban arról, hogy

Vagy ha meg is jelentek, akkor miért sematikusan vagy patetikusan ábrázolva. De leginkább sehogy.

Sebald ezzel a könyvvel valószínűleg olyan területre merészkedett, amely messze túlmutat az irodalom határain. A bombázások, valamint a bombázások nyomában kialakult tűzviharok túlélői olyan tapasztalatokkal „gazdagodtak”, amelyeket nemhogy leírni, de valószínűleg elmondani sem lehet. Aki megpróbálta, többnyire meg sem közelítette a valóságot, és csak igen kevés szemtanú akadt, akiknek feljegyzései képesek voltak valamelyest feltárni a százezrek által átélt borzalmakat. Mert végül is mihez kezdjen az olvasó egy olyan visszaemlékezéssel, amely arról ad hírt, hogy 1943 nyarán, közvetlenül a hamburgi tűzvihar után a stralsundi vasútállomásra befutott egy szerelvény, tömve menekültekkel, és (innentől átadom a szót a szerzőnek): „legtöbben közülük még teljesen magukon kívül, minden válaszadásra képtelenek voltak, megnémultak a sokktól, vagy sírtak, zokogtak kétségbeesésükben. És ezek között a hamburgi transzporttal érkezett asszonyok között többen is voltak, tudtam meg nemrég Sheffieldben, akik valóban csomagjaik közt hozták halott, füsttől megfulladt vagy a támadásban másmilyen módon életüket vesztett gyermekeiket.”

A Frauenkirche romjai Drezdában az NDK-időkben

A háború utáni Németország – ezt Pilinszkytől is tudjuk – a totális elhagyatottság benyomását keltette,

Vagy egy olyan világét, ahol valóban a Pokol öltött testet.

Akárhogy is próbálom, képtelen vagyok elképzelni azt a jelenetet a stralsundi vasútállomáson, 1943 nyarán. Mint ahogy képtelen vagyok elképzelni oly sok más jelenetet is, amelyeket Sebald idéz fel könyvében. S hogy mi az oka annak, hogy a németség igyekezett mindezt mihamarabb elfelejteni a háborút követően, annak okát Sebald különös (vagy nem is olyan különös) módon abban látja, hogy bizony sokan érezhették úgy, hogy az őket ért csapások megérdemeltek voltak. Hogy ezek a leírhatatlan tűzviharok valamiféle égi büntetésként érkeztek cserébe mindazokért a szörnyűségekért, amelyeket a németek követtek el a világháború során.

Ebből adódhatott aztán az, hogy miután jogtalannak érezhettek bármiféle vádbeszédet vagy tiltakozást, inkább a megszégyenült, bűntudattól eltelt hallgatás mellett döntöttek. Nem beszélünk róla, nem írunk róla, igyekszünk elfelejteni.

Sebald úgy találja, hogy

A könyvben mintegy szimptomatikus esetként bemutatott író, Alfred Andersch pályaképe nagyrészt megmagyarázza, hogy miképpen tudott egy, a maga korában többé-kevésbé elismert és ünnepelt alkotó mindenféle csúsztatásokkal és visszamenőleges kozmetikázásokkal olyan színben feltűnni, mintha egész életében maga lett volna a megtestesült ellenzéki és megalkuvást nem ismerő művész. Miközben a valóság, mondanunk sem kell, ennél azért jóval árnyaltabbnak bizonyult a megtagadott, zsidó származású feleséggel, a náci kultúrpolitikával való kacérkodással és a többivel.

Sebald pedánsan lajstromozza mindazokat a borzalmakat, amelyeket a német polgári lakosság szenvedett el a szisztematikus bombázások három esztendeje alatt. Kitér persze arra is, hogy az angolok vajon miért folytatták ezeket a bombázásokat még azután is, hogy nyilvánvalóvá vált: ezekkel a légitámadásokkal nem tudják térdre kényszeríteni Németországot. Sir Arthur Harris-ről, az angol Bombázóparancsnokság főparancsnokáról, a szőnyegbombázások atyjáról azt írja: „sok minden szól amellett, hogy Harris személyében olyasvalaki került a bombázóparancsnokság csúcsára, aki a rombolásban mint olyanban hitt, és aki a leginkább eleget tett a háború legbelső elvének, vagyis az ellenség lakóhelyestül, történelmestül és természetes környezetestül történő lehető legteljesebb annihilációjának”.

Az újjáépített drezdai Frauenkirche és környéke ma

Sebald azon az állásponton van, hogy a németség háború utáni példátlan gazdasági sikerességéhez elengedhetetlen volt az a „tudatvesztés”, ami közvetlenül a háború után állt be. A könyv némiképp cáfolja, legalábbis árnyalja azt az oly sokszor hallott, olvasott, hangoztatott álláspontot, mely szerint a németek eminens módon néztek szembe sötét múltjukkal, s ezért mintegy eleven példaként kellene tekintenünk rájuk többek között nekünk, magyaroknak is. A Légi háború és irodalom azt sugallja, hogy mindez azért mégsem ilyen egyszerű.

Az egész könyvet amúgy is átjárja a Sebaldtól egyáltalán nem szokatlan melankólia és pesszimizmus. Amire, mondhatnánk, minden oka megvan. Azt az ép ésszel felfoghatatlan pusztítást tekintve, amit második világháborúnak hívunk,

És – ha lehet – még félelmetesebbé teszi az egészet, hogy minden jel szerint nem tanultunk az akkori borzalmakból, nem vontuk le a megfelelő következtetéseket.

A világ ma, ahogyan tapasztaljuk, a második világháború romjai alól kelt életre. Ami azt is jelenti, hogy világunk a második világháború gyermeke, annak minden sötétségével, hitetlenségével és őrületével együtt. Ez az „azutáni” világ az az árnyék, amely alól, úgy érezte Sebald, hogy sosem tud majd kibújni. Nyilván nem véletlenül idézi Walter Benjamint, aki a történelem angyaláról ezt írja: „egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.”

W.G.Sebald (fotó: Jerry Bauer)

***

(A fenti írás tárgya, W.G. Sebald Légi háború és irodalom című könyve öt évvel ezelőtt jelent meg. Nemrég újraolvastam és az újraolvasás hatására elővettem az akkoriban a könyvről írott és a Vigillia című folyóirat 2015. májusi számában megjelent esszémet. Húztam, hozzáírtam, javítottam, amit kellett. Úgy látszik, azóta sem tudtam szabadulni a könyv hatása alól.)