Sándor Istvánnal a jeltelenség jelét kapjuk

„Mi volt Sándor István feladata? Egyáltalán, mit jelent az, hogy szerzetes testvér volt?

Sándor István életében nagyon fontos dimenzió, hogy ő szalézi testvérként lett vértanú. A Szalézi Családnak több ága van, ebből a három legfontosabb a szalézi szerzetes, a szalézi nővér és a szalézi munkatárs, ezt a hármat maga Bosco Szent János alapította. Don Bosco mellett az első szaléziak azokból a fiatalokból kerültek ki, akik vele együtt, mellette nőttek föl Valdoccóban az Oratóriumban, és ezek a fiúk Don Boscót látva természetes módon papok lettek. Az első olyan fiú, aki Don Bosco mellett akart maradni, de nem akart pap lenni, nem érezte magát erre késznek, képesnek, egy Buzetti József nevű olasz kisfiú volt, aki viszont mindenáron mellette akart maradni. Don Bosco is azt szerette volna, hogy vele maradjon. Ez a kapcsolat alakítja ki Don Boscóban a szalézi testvér képét, a fogalmát. Ezek főleg olyan mesteremberek voltak, akik Don Boscóval akartak együtt dolgozni, de nem csak valami távoli munka-kapcsolatban, hanem vele együtt élni, egy közösségben lenni vele. Így alakult ki a szalézi testvér. A szalézi rend alapvetően papi rend, de mégis nagyon fontos a testvéri ág jelenléte, hiszen ők egy gyakorlatiasabb életmóddal tudják kiegészíteni a mi papi tevékenységünket. Sándor Istvánnak is megvolt a maga szakmai háttere. Szolnokon egy fémipari szakközépiskolában végzett, és a Don Bosco iránti lelkesedése összekapcsolódik a Rákospalota és Újpest határán levő Clarisseum Don Bosco Nyomdája iránti lelkesedéssel. Ezért is kerül ő a Clarisseumba jelöltnek, ahol a saját szakmai kompetenciáját hozzá tudja adni a szalézi formációjához, és így alakul ki Sándor István testvéri hivatása.

Hogyan lett ebből a munkás fiatalból végül vértanú?

Sándor István szalézi életében két nagyon jelentős esemény van a II. világháború után: az 1948-as államosítás, amikor a Don Bosco Nyomdát is államosítja a kommunista diktatúra, és a szerzetesrendek 1950. júniusi feloszlatása. Az államosítás után még próbálták menteni, megóvni a nyomda értékeit a szaléziak, egy ilyen akció keretében – erről Ádám László tesz írásban tanúságot 1950 februárjában – lebuktak és bizony akkor már Sándor Istvánt figyelték az ávósok. A későbbiekben az volt az ő nagy bűne, hogy együtt tartotta azokat a fiatalokat, akikkel korábban is foglalkozott. Ezekben a csoportokban árva, félárva, munkásszármazású fiatalok voltak, akiket az akkori diktatúra is kinézett magának, hogy számára is alkalmas keretlegények lehetnek. Amikor besorozták a fiúkat, akkor Sándor István csoportjából is többeket nem az egyszerű katonasághoz, hanem az államvédelembe soroztak be, az úgynevezett »kék ÁVÓ-ba«, akik a pártőrséget is adták. Ilyen volt például a későbbi per elsőrendű vádlottja, Zana Albert. Ezért is születnek Sándor Istvánék perében ilyen nagyon súlyos ítéletek: három halálos ítélet, összességében nagyon sok év börtön, mert a pártőrségbe besorozott fiatalokkal foglalkozó szerzeteseket meg kellett regulázni, meg kellett fegyelmezni. Ha tetszik, példát statuáltak Sándor Istvánék esetében, hiszen korábban a diktatúra mindig vigyázott arra, hogy azért az üldözések ellenére nyilvános halálos ítéletek ne legyenek. Az, hogy megveretnek valakit, beledobnak a jéghideg Tiszába, eltüntetnek embereket, az inkább volt a diktatúra módszere, mint az, hogy hivatalos perben valakit elítéljenek.

Egyébként érdekes megjegyezni, hogy Sándor István és a másik három szalézi – Ádám László, Szitkey Károly és Varga Aladár – mint polgári személyek szerepelnek a perben, mivel a szalézi szerzetesrendet a diktatúra ’50-ben feloszlatta, tehát nem ismerte el az ő szalézi mivoltukat, és így születnek velük szemben ítéletek.

Sándor Istvánnak lett volna a lehetősége arra, hogy más utat válasszon. A vértanúság mindig valahol választható és egy személyes hitbeli döntés alatt születik. Ádám László tartományfőnök nagy szeretettel készítette elő számára több szinten is annak a lehetőségét, hogy hamis útlevéllel Nyugatra távozzon, Szombathelyen már megvolt egy ember, aki átviszi a határon, ha mégis baj lenne, ő azonban nem élt ezzel a lehetőséggel. Ez nem volt az engedelmesség megtagadása, hiszen nem kapta parancsba, hogy neki mennie kell külföldre, hanem úgy döntött, hogy mivel ezek a fiatalok, akik rábízták a sorsukat, akikért ő felelős volt, itt maradnak Magyarországon, akkor ő is velük marad. Természetesen ekkor sem akart meghalni, hanem élni akart a fiatalokkal együtt, a fiatalokért, de vállalva ennek a következményeit is, akár a börtönt vagy a még súlyosabb ítéletet.”