Demjén Ferenc szerint „hiába gúnyolódnak Orbán békemisszióján”
A zenész őszintén értékelte a kormányfő törekvését a békére, miközben az EU-t komoly kritikával illette.
Az úgynevezett balliberális elit véleménye egyre kevésbé számít. Viszont nem alakult ki helyettük vagy mellettük másik kulturális elit, ami elég baj.
„Az imént említett régi beszélgetésben szóba kerültek azok a támadások, amelyek azért érték, mert a 2002-es választások előtt, több más művészhez, sportolóhoz hasonlóan, nyilvánvalóvá tette: keresztény-konzervatív gondolkodású. Az elmúlt másfél évtizedben mennyit változott a helyzet? Könnyebb most felvállalni ezt az értékrendet?
Azok az ismertebb emberek, akik akkoriban kiálltak a konzervatív értékek mellett, meg is kapták ezért a magukét megfélemlítés, mellőzés, kiszerkesztés formájában. Abban az időben a balliberálisra átdukkózott elit sokkal erősebb pozícióban volt. Mára a történelmi vereségek lecsökkentették ennek a körnek a befolyását. Idegesek is. Az utolsó bástyáik a kultúra területén állnak, itt folynak az utóvédharcok. A konzervatív értékrend felvállalása még ma is kockázattal jár, hiába telt el lassan harminc év a rendszerváltoztatás óta. A megszégyenítés, a személyes hiteltelenítés fegyverét most is használják, csak ez sokkal kevesebb embert érdekel. Az úgynevezett balliberális elit véleménye egyre kevésbé számít. Viszont nem alakult ki helyettük vagy mellettük másik kulturális elit, ami elég baj.
Az utolsó bástyákat említette: a „kultúrharc” gyakori téma mostanában a közéletben…
Követem a cikksorozatot és a körülötte kialakult vitát. Nagyon érzékeny terület ez, talán a vitaindító sem gondolta, hogy ekkora vihar kerekedik belőle. Többször megfordult a fejemben, hogy hozzászólok, hiszen van harmincévnyi harctéri tapasztalatom a kérdésben, elképesztő vádakat zúdítottak a nyakamba ez idő alatt. Sajnos az úgynevezett könnyűzenéről szóló rész végképp elvette a megszólalástól a kedvemet, ami amúgy sem volt észvesztően nagy. Egy biztos, a liberálisnak is hívott sajtó a politika szolgálatában teljesen ártalmatlan helyzetekből is képes konfliktust szítani: például amikor egy alkalommal pályázni merészeltem abban a rendszerben, amelyből egyes versenytársak rendszeresen kapnak pénzt, mindjárt címlapon hozták, hogy az állam tart el. Ezt az alaptalan hülyeséget máig napirenden tartják. A személyes példa nem a sérelmek miatt érdekes, hanem mert így remekül megismerhetők ezek a sajátos módszerek.
Csak a támogatások, pályázatok területén lát problémákat, vagy olyan tekintetben is változásra lenne szükség, hogy kik kapnak nagyobb felületet, több megjelenési lehetőséget?
Helyesebb, ha ezt nem én mondom meg, elvégre csak egy énekes vagyok. Ideális esetben a közönség dönt, meg a sokat emlegetett „minőség”, de ez sajnos jelentős részben csak duma, hiszen a közönség ízlését befolyásolni igyekvő szakmai-kritikai tér is részrehajló, nem is kicsit. A laikus befogadó is észlelheti, hogy kulturális téren az utánpótlás-neveléstől a díjakig, az állami támogatások lehívásától a kis- és nagykereskedelemig mindent igyekeznek egy kézben tartani a sokszínűség és a verseny nagy barátai – a „meghatározó” sajtóról és a kritikáról már nem is beszélve. A magyartanárképzés szemlélete például egészen biztosan nem konzervatív, pedig a liberális narratíva mellett ennek is bőven lenne létjogosultsága, hiszen a középiskolai irodalom- és színházélmény egész generációk szemléletére kihat – élethosszig. Pár éve láttam, hogy az egyik legnagyobb könyvforgalmazó internetes oldalán kizárólag emblematikusan baloldali-liberális személyiségek reklámozzák az olvasást, mint ha a konzervatívok nem is olvasnának, nem is léteznének. Vagy mint ha nekünk nem akarnának könyvet eladni.
Hogyan lehetne változtatni ezen a helyzeten? Felülről vagy alulról?
Nem értem, miért nekem kéne megválaszolni egy ilyen komplex, szakmai kérdést. Nem tudom, mi a jó megoldás. Az állam beavatkozását a piaci folyamatokba kifejezetten ellenzem, de azt is nehezen tudom elképzelni, hogy a kapitalista viszonyok között működő, mára ideológiai értelemben egyeduralkodó piaci szereplők maguk mellé engednének egy vagy több alulról szerveződő, feltörekvő, más értékrendű vállalkozást. Sokszor halljuk, hogy a minőség dönt, jó műveket kell csinálni. De ki dönt a művek minőségéről? Ha az olvasót-hallgatót állandóan azzal bombázzák, hogy kit kell szeretni és kit kell utálni, akkor a megbélyegzett szereplők versenyhátrányba kerülhetnek. Ma már nem létezik megkérdőjelezhetetlen teljesítmény, csak a baloldalon, ahol csupa lángelme és kultúrhérosz ténykedik. Sajnos nincs közös minimum: nincs az a tartós siker vagy szakmai színvonal, amit ne lehetne visszatérő rágalmakkal, kamu botrányokkal rongálni. Magyarul, nem hiszek az állami kezdeményezések tartós piaci sikerében, nem is tetszik az ilyesmi, hatalmi szóval biztosan nem lehet újrateremteni az úgynevezett polgári kultúrát, de abban sem hiszek, hogy csupa szívjóságból odaengednek mást is a közönséghez azok, akik olyan szépen monopolizálták a piacot.”