„Minden sikeres személy mögött egy tökéletes társ áll” – Semsei Rudolf és Dobay Eszter a Mandiner.családnak

 

DE: Szerelmünk meglehetősen kalandosan indult. Megismerkedésünkkor 16 és 18 évesek voltunk, a Kertészeti Egyetemen, egy koncerten találkoztunk először, de akkor még Rudi barátja udvarolt nekem. Aztán volt egy közös motorbalesetünk, és talán ennek is köszönhető, hogy lángra lobbant a szerelem kettőnk között. 2001-ben házasodtunk össze, négy csodaszép gyermekünk született: négy különböző test, négy különböző lélek. Az első születése után már azt hittük, mindent tudunk a gyereknevelésről, és az azzal járó gondokról, majd minden egyes testvér érkezése után kiderült, hogy az addig bevált gyakorlatot elfelejthetjük, és új módszereket kell alkalmaznunk. Gyermekeink olyannyira hasonlítanak apjukra, hogy egyszer a játszótéren odajött hozzám egy ismeretlen anyuka és egy bocsánatkérés után az iránt érdeklődött: „ezek Semsei gyerekek, ugye?”

 

 

DE: Rudiék családját már azelőtt ismertem, hogy egy pár lettünk. Amolyan olaszos nagycsalád volt: anyukája és apukája is mindig pörgött, van két húga, volt két kutyájuk és öt macskájuk, és mindig zajlott az élet náluk. Rudi is mindig pörög, ez tetszett meg benne.

 

 

 

DE: A lánykérésben nem volt semmi különleges...

 

SR: Dehogynem, én annak éreztem! Épp az Eszter születésnapján volt, 2000-ben. Két különböző méretű kulcskarikát beletettem egy nagyon szép dobozba, és melléírtam, hogy mi lenne, ha ezt a két karikát bearanyoznánk.

 

DE: A pontos dátumra én már nem emlékszem, de tényleg így volt, kedves gesztus volt...

 

SR: Amire azt mondtad, mikor odaadtam, hogy nem tudod...

 

DE: Nem azt mondtam, hogy nem tudom, hanem azt, hogy igen, de még nem tudom, mikor...

 

SR: Én nem így emlékszem rá.  Kértél egy hét gondolkodási időt. Egy férfinak ez felér egy nemmel, hiszen ilyenkor azt várná az ember, hogy azonnal a nyakába boruljanak...

 

 

DE: Valóban, de a helyzet azért kicsit bonyolultabb volt, és a válasz azért sem volt könnyű, mert az édesanyám egy évvel korábban halt meg, és nekem tényleg hirtelen jött a lánykérés. De természetesen örömmel mondtam igent, és egy hét gondolkodási idő után időpontot is.

 

 

 

DE: Az esküvő rendkívül jól sikerült, igazi olaszos buli volt. Kétszázhúszan voltunk és mivel Rudi rendezvényszervező, sok mindenen nem izgultunk...

 

SR: Konkrétan semmivel nem foglalkoztunk. Helyszínt körültekintően választottuk (a Móricz Zsigmond Gimnázium aulájában tudtunk kétszáz embert leültetni), de a menüsort például csak az esküvőnk hetén álltunk neki összerakni.

 

 

SR: Nem az esküvő nem érdekelt, hanem az olyan részletek, mint a menüsor vagy a dekoráció. Az emberek az ilyeneken izgulnak a legtöbbet, teljesen feleslegesen. Akkor már megalapítottam a Budapest Party Service-t, és így rengeteg munkatárs volt körülöttem, akikről tudtam, hogy tökéletesen meg fogják oldani a mi nagy napunkat is. Igaz, ebben végül volt egy kis csavar: annyi ember kezén ment át a történet, hogy az esküvő napján reggel telefonáltak a kollégáim, hogy ott vannak a helyszínen, de a helyszíniek nem tudnak arról, hogy esküvő lesz... Kiderült, hogy az írásos megerősítés nem jutott el hozzájuk. De megoldódott. Ahogy minden részletkérdés is.

 

 

DE: Ugyanezt. Nagyjából a fő csapásirányt megadtuk a munkatársaknak, például hogy svédasztal legyen, de a menüsor és a dekoráció engem sem izgatott. Ha rágörcsölünk, akkor elvész az öröm. Persze, ehhez a lazasághoz azért kellett Rudi szakmai háttere is.

 

SR: Az esküvőnkön vacak idő volt, végig zuhogott az eső, mi észre sem vettük. A világ legrosszabb fotói készültek, amik azóta sincsenek albumba rendezve... Mert valójában nem ez a fontos, hanem az, hogy nagyon jól éreztük magunkat, az egész nagyon laza és könnyed volt: diszkóval, zenekarral, aprópénzes menyasszonytánccal. Meg is „ismételtük” nemrég, Eszter 40. meglepetés születésnapján, itt a szomszédban, a Paulay Teremben.

 

 

 

DE: Egyszer sikerült! Nem a 40.-et, hanem a 37.-et, mert akkor volt rá lehetőségem és tudtam, hogy akkor nem számít rá. Rudi januári szülinapján mindig síelni megyünk, akkor nem tudok bulit szervezni, meglepetést pláne nem. Ezért úgy választottam dátumot, hogy biztosan ne sejtsen semmit: ez lett az én szülinapom napja. Persze, Rudi végig azt hitte, hogy ő szervez éppen egy meglepetés bulit nekem. A nővérem és a barátaink természetesen tudtak róla, és végig segítettek titokban tartani. Amikor odasétáltunk a helyszínre, az ÖbölHázhoz, Rudi benézett, és mondta, hogy menjünk innen, mert itt valami zártkörű rendezvény készül… Nagyon meglepődött, mikor beléptünk és őt ünnepelték az ismerős barátok.

 

SR: Döbbenetesen jó volt.

 

 

DE: Anna tizennégy, Marci tizenkettő, Lilla nyolc, Balázs pedig négy éves. Azt tudtuk, hogy hármat mindenképpen szeretnénk; negyedikben is gondolkodtunk, de abban már nem voltunk teljesen biztosak.

 

SR: Én szerettem volna, ha három után örökbe fogadunk egy negyediket, mert szép dolognak tartottam, hogy adunk még egy esélyt valakinek. Eszter viszont azt mondta, hogy ha a Jóisten megadja nekünk, hogy legyen négy saját gyerekünk, akkor legyen úgy. És mivel az örökbefogadás csakis egy olyan döntés lehet, amit mindkét fél egyformán akar, így nem erőltettem. És amíg ezen a kérdésen dilemmáztunk, majd végül eldöntöttük, hogy legyen és saját legyen, Eszter már a szíve alatt hordozta negyedik kisbabánkat. Elrendezte ezt a kérdést is a Jóisten...

 

 

DE: A gyerekeinket kiskorukban nem nagyon tudtuk másra hagyni, egyedül voltam velük, de most már ők is tudnak vigyázni egymásra, illetve van egy bejáratott gyerekvigyázónk. Amíg élt, Rudi édesapja is besegített, de hosszabb időre nem volt kire hagynunk őket. Van a Balatonon egy nyaralónk, a nyarakat mindig ott töltjük, Rudi pedig ingázva, általában a hosszú hétvégéken csatlakozik hozzánk.

 

SR: Hál’Istennek, Eszter nem problémázik azon, hogy nem vagyok lent velük egész nyáron, sem azon, ha későn jövök haza hétköznap vagy hétvégén munka van. Ha helyzet van, megoldja, nem panaszkodik.

 

DE: Valóban, inkább csak utólag szoktam végiggondolni, hogy egy adott időszak vagy helyzet nehéz volt. De közben nem gondolkodom ezen, teszem a dolgom.

 

 

 

SR: A legfontosabb szülői törekvésünk: jóban lenni a gyermekeinkkel. Az összes többi mellékes. Ez elsőre nagyon egyszerűnek tűnhet. De ehhez számtalan alkalommal fel kell adnunk vágyainkat, terveinket, melyeket gyermekeink életében szeretnénk megvalósítani. Ez pedig így már nem könnyű feladat… és a kamaszkorukhoz közeledve egyre nehezebb.

 

DE: Az egyik legnagyobb örömünk és büszkeségünk, hogy gyerekeink nagyon jó testvérek. Ha négyből egy nincs otthon, az mindenkinek nagyon rossz. Azt szoktuk mondani, hogy vagy egy se legyen otthon, vagy mind a négy.

 

 

SR: Persze, a gyerekeinknek is rengeteg barátja van. A mi plébániai közösségünk tagjainak gyerekei az ő barátaik is, és ott vannak az ovis-sulis barátok, nagy a jövés-menés. Mi pedig szeretünk kettesben eljárni otthonról. Egyrészt elég sok a céges protokoll-program, ahová, ha tehetem, mindig viszem magammal Esztert is, másrészt szeretünk színházba, moziba járni.

 

DE: Valóban elég sűrű az életünk, nemcsak a gyermekek miatt, hanem mert szeretjük kettesben is tartalmas programokkal megtölteni napjainkat, estéinket. Szeretünk a családdal, barátokkal lenni. Mindenki megkérdezi tőlünk, hogy Rudi a munkája és társadalmi elfoglaltsága mellett miként tud otthon is helytállni. Az tény, hogy hétköznap kora délután ritkán látni otthon, de vacsorára – ami nálunk különösen fontos alkalom - általában hazaér, és a hétvégéket is együtt tölti a család. Az ilyen családi pillanatokat pedig azzal a tudattal kell megélnünk, hogy minden közösen töltött perc fontos és értékes. Úgy érezzük, hogy a gondviselés mindig a tenyerén hordoz bennünket. Ez párosul Rudi állandó energiával teli optimizmusával, ami nem engedi, hogy a nehezebb pillanatokat depressziósan éljük meg. Megrázzuk magunkat és jókedvvel lépjük át ezeket a megpróbáltatásokat, feladatokat.

 

SR: Persze a Jóisten ajándéka sem hullik csak úgy az ölünkbe. Kérnünk és dolgoznunk kell azokért. A megkapott adományokat pedig óvjuk és gyarapítjuk. Fontosnak tartjuk, hogy legyenek céljaink, legyen küldetéstudatunk. Lépjünk és tegyünk magunkért, családunkért, társadalmi kapcsolatainkért.

 

 

 

DE: Én a XII. kerületben éltem korábban, ezért gyerekkoromban a Városmajori plébániához kötődtem, ott kereszteltek meg és lettem elsőáldozó. Az esküvőnkön izgalmas élmény volt, hogy az a Zoltán atya adhatott össze bennünket Rudival a Városmajori templomban, aki engem keresztelt. Első gyerekünk, Anna születése után kezdtünk járni a Szent Imre templom kilences miséjére, ahova most már közösségi szinten is kötődünk. Viccből meg szoktam jegyezni: annyira jól érezzük itt magunkat, hogy négy gyermeket is vállaltunk, nehogy túl gyorsan kiöregedjünk ebből a társaságból. Viccen kívül: a hit a családi életünk természetes és mindennapi része, például a napi közös imádságok révén, a vasárnapi mise, a házas közösségünk, nagyfiúnk ministrálása. Ez egy biztos gerincet ad a mi életünknek. Nagy segítség és nagy kegyelmi állapot.

 

SR: Én a XI. kerületben nőttem fel. A 80-as évek második felében pingpongozás közben ismerkedtem meg Patrik atyával, azaz TiBával, ahogy mindenki ismeri, a vasúti töltés focipályái között. Aztán olyannyira mellette ragadtam, hogy éveken keresztül ministráltam miséin a Szent Imre kápolnában. A ma már 86 éves atya azt szokta mondani, hogy kétféleképpen lehet megöregedni. Föntről lefelé vagy lentről fölfelé. Hála Istennek ő lentről fölfelé öregszik. Ezért máig nagyon szoros vele a kapcsolatom; mindenkinek ilyen csodálatos lelki atyát kívánok. Nagyon fontos számunkra a Szent Imrés közösség, ahová tartozunk, ahol rengeteg családi, illetve páros programon is aktívan részt veszünk, és ahol képviselőtestületi tagként is jelen vagyok. A gyerekeink a Szent Gellért Óvodába jártak/járnak, ahol az óvodát fenntartó egyesület elnökeként százhuszonkilenc kisgyerek cseperedését segítem társadalmi munkában. Az összes társadalmi szerepvállalásom közül erre vagyok a legbüszkébb. Igaz, már keresem az utódom, gondolkodom az átadáson...

 

 

SR: Nem, egyáltalán nem azért, hiszen közben is többször volt olyan év, amikor egyik gyerekem sem járt oda, mégis ugyanúgy vezettem az egyesületet. Azért kell hamarosan átadnom, mert már az idősebb szülők közé tartozom, és mint mindent, ezt is a jókor kell befejezni, átadni…

 

 

 

 

SR: Hiszem, hogy minden sikeres személy mögött egy tökéletes társ áll. Nekem pedig olyan feleségem van, aki nem nyaggat, és nem problémázik feleslegesen – akkor sem, ha éppen összesűrűsödnek a feladatok és tovább kell bennmaradnom, mert tudja, hogy a munkahelyi gondokat nem szeretem hazavinni. Másrészt, imádok csapatban dolgozni. Arra törekszem, hogy szakmailag és emberileg is jó emberekkel dolgozzak, akikben megbízhatok, és bátran delegálhatom rájuk a feladatokat. Sőt, a kiválasztásuknál az is fontos szempont, hogy az egyes területekhez, mint például a pénzügy, gasztronómia, rendezvényszervezés, nálam jobban értsenek, így én egyfajta karmesterként vezényelhetek egy olyan fantasztikus társaságot, amelynek tagjaival szívesen és szenvedélyesen dolgozom együtt.

 

 

SR: Napi hat és fél órát alszom, és általában nyugodtan, mert jól érzem magam a bőrömben. Úgy gondolom ugyanis, hogy ha inog a léc, elébe kell menni, mert nehezebb a földről felvenni – tehát ha látom, hogy valahol gond van vagy várhatóan lesz, azonnal közbelépek. Ezért nem érnek váratlanul az események.

 

 

 

SR: Ez a hatalmas elismerés legalább annyira a kollégáim munkájának gyümölcse, érdeme, mint az enyém. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ilyen fantasztikus emberek vannak körülöttem. A vendéglátás ugyanis tökéletes csapatmunkát követel meg. Minden egyes munkatársunk egy-egy fontos fogaskerék, ami ahhoz kell, hogy éttermeink vendégei elégedettek legyenek, és csodálatos élménnyel gazdagodjanak. Viszont amekkora elismerést, akkora felelősséget is jelentett ez a díj számunkra. Utána már nem lehetünk csak egy kedves, vidám VakVarjú étterem, az elvárások nőttek, még inkább kell teljesítenünk kell a bizalmukért. Nem hibázhatunk, a legjobbat kell adnunk.

 

 

SR: Sajnos a vendéglátó szakmának sok tekintetben rossz a megítélése. Éppen ezért nagyon fontosnak látom, hogy az egyes érdekvédelmi szervezetek egységesebben lépjenek fel a szakma érdekeiért, én is megpróbálom segíteni a munkájukat. A Magyar Vendéglátó Ipartestület alelnökeként a szakma kis- és középvállalkozásainak tulajdonosi érdekeiért dolgozom. A rendezvénygasztronómia különösen fontos számomra. A most már Budapest Metropolitan Főiskola nevet viselő intézmény néhány éve elindított egy olyan felsőfokú rendezvényszervező képzést, ahol a hallgatók a piac meghatározó vállalkozásainak vezetőitől kaphatnak gyakorlatra épülő oktatást.  Lelkes óraadóként veszek részt ebben a képzésben.

 

 

SR: Attól, hogy szerethető. Szívünket, lelkünket beleadtuk. Végtelen empátiával úgy próbáltuk felépíteni, megalkotni a VakVarjú minden egyes porcikáját, hogy a vendégek érzelmeire hasson. Nagyon nehéz munka, de eszméletlenül élvezzük.  Arra törekszünk, hogy minden egyes vendégünk törzsvendéggé váljon. Ugyanolyan fontos számunkra az a vendég, aki hetente egyszer és az is, aki évente egyszer jár étterembe. A lényeg, hogy mindig mi jussunk az eszükbe. Ez érvényes a külföldi turistákra is. Azért dolgozunk, hogy budapesti tartózkodásuk alatt is minél többször nálunk vacsorázzanak.

 

Fontos, hogy mi nem fine dining konyhát képviselünk. Olyan ízeket szeretnénk alkotni, amely az emberek többségének kedves. De arra is törekszünk, hogy minden ételünkben legyen valami játékosság, izgalom. Ne olyat adjunk, amit otthon is ehetnek vendégeink.  A mi éttermeinkben nagyon fontos elv, hogy a sűrű fillér többet ér, mint a ritka forint. Ezért kedvező árszínvonalon viszonylag nagyobb tömeget kell kiszolgálnunk. A kisebb árrés-szint miatt különösen fontos számunkra a hatékony költséggazdálkodás.

 

 

 

SR: Természetesen. Négygyerekes családapaként különösen fontosnak tartottam, hogy egységeink családközpontúak legyenek.  Sok kihívás van az ember életében: egy éttermi ebéd vagy vacsora kisgyerekekkel az egyik legnagyobb! Az, hogy mindenki jól lakjon, és még beszélgessünk is, netán jól is érezzük magunkat, mert sem a gyerekek nem hoznak ránk „szégyent”, sem a pincérek nem „ölnek” meg pillantásaikkal – ez óriási kihívás.

 

A 2000-es évek közepén, amikor elkezdtük ezt a szemléletet bevezetni a vendéglátásba, akkor ez még egyáltalán nem volt jellemző az éttermekre. Mi azóta is folyamatosan és tudatosan fejlesztjük azt az erősségünket, újabb és újabb ötletekkel, termékekkel, szolgáltatásokkal. A mi egységeinkben hétvégén rengeteg gyerek rohangál, és ez nemhogy nem zavar senkit, hanem kifejezetten örülünk nekik. Van egy-egy óvónénink, aki felügyel rájuk, játszik velük, hogy a szülők nyugodtan ebédelhessenek. Azt vettük észre, hogy a külföldi vendégek is élvezik ezt a zajos, élénk, élettel teli hangulatot, ami nálunk hétvégén eléggé jellemző.

 

 

SR: Olyan nevet kerestünk, ami kedves és kellően figyelemfelkeltő. Egyébként a VakVarjú a kenyérlángos egyik népi elnevezése is, a töki pompos, a langalló és társai mellett. Logónkban ezt a nevet személyesítettük meg egy játékos varjú figurával, akit ezer módon tudunk megjeleníteni. Ha kell Varjú Papa vagy Mama, ha kell Varjúfióka, vagy bajuszos BetyárVarjú... Erre a névre és emblémára alapozva pedig a saját gasztro termékeink mellett más ajándéktárgyakat is sikerrel értékesítünk, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Sőt, a Vakvarjú kistestvéreként megnyitottuk szórakozóhelyünket, a VakEgér Tőzsdekocsmát is.

 

 

 

SR: Szerintem a mi sikerünk egyik legfontosabb tényezője a kitartás. Hogy mindannyian dolgozunk a célunkért, és ha valami nem működik, akkor nem adjuk fel, hanem újra és újra megpróbáljuk. Lehet, hogy egy kicsit másképp, okosabban, de kitartóan dolgozunk a sikerért. Ez pedig csak akkor működik, ha a kitartás helyett nem kifogásokat keresünk. És ha nem másokban, hanem magunkban keressük a hibát először. A másik sikertényező a hit. Korunk nagy népbetegsége a hitetlenség. Sok emberből hiányzik a jövőbe vetett bizalom, az optimizmus. Pedig hinnünk kell magunkban és abban, hogy a vendégeinknek tetszeni fog az, amit adunk.  A harmadik fontos tényező pedig, ami megadja az egész munkánknak a sava-borsát a szenvedély. A másik kettő tényező erős alapokat adhat az épületünknek, de a szenvedély fogja az egészet emberivé, izgalmassá varázsolni, lélekkel megtölteni. A házastársi kapcsolatunk is elhal, ellaposodik a szenvedély nélkül. Ez adja meg a tüzet, ez adja meg az életünk értelmét. Szenvedély nélkül az ételeink lélektelenek, ízetlenek lesznek. A pincér kollégák szenvedély nélkül csak üres robotokként dolgoznának.

 

DE: Ott is három kulcstényezőt emelnék ki. Egyszer azt olvastuk valahol, hogy három titka van a jó házasságnak, és azóta megtapasztaltuk, hogy ez tényleg így is van. Az első a kötelességtudat. Természetesen ehhez egészségesen kell kialakítani a szerep- és feladatköröket a harmonikus családi közösségben is, de ha mindenki tudja, hogy mi a dolga, feladata, akkor a napi rutinok olajozott működése igazán feszültségmentessé teszi a családi életünket. A második az érintés. Ez egy fontos szeretetnyelv, amit nap, mint nap gyakorolnunk kell házastársunkkal és családtagjainkkal. Az a szülő, aki nem tud mit kezdeni kisgyerekével, bármilyen okból, csikizze meg, és máris van egy pótolhatatlan, közös, örömmel párosuló fizikai élményük. A harmadik és utolsó boldogsághoz szükséges titok pedig az ünnep. Kellenek azok az alkalmak, amikor az asztal köré gyűlhetünk és jókat beszélgethetünk a szeretteinkkel. Ilyenkor elfelejtjük kisebb-nagyobb gondjainkat, feltöltjük magunkat élményekkel, és ami a legfontosabb: felüdítjük a lelkünket is. 

 

Fotók: Földházi Árpád