A béke művészete

„Csakhogy ez a Közel-Kelet valóságában nem más, mint jól hangzó, karácsonyi üzenet Kevinnel és a betörőkkel. Nem a valóság. Szíria, amelyről a pápa név szerint is megemlékezett, nem egy aranyos történet, amelyet a tévében nézhet a család a karácsonyfa mellett, kakaót iszogatva. (…)

Ki lesz az, aki ezeket az egymásra fenekedő csoportokat összebékíti? Aki elmagyarázza, hogy hiába szerzi meg valaki a fennhatóságot egy kormányzóság felett, a végső győzelem úgyse lesz az övék, csak egyre rondább lesz minden, a szétlőtt épületekkel, a pusztasággá változtatott városokkal, a vérző, elkeseredett, menekülő lakossággal. Lehetne Krisztus? Persze, ő lehetne. Hinni kellene őbenne, meg a megváltásban, meg a szeretet és az ima erejében. Komolyan kellene venni az egész karácsonyt, sutba dobni a játékkonzolt és a nagy képernyős tévét. Ha mi, Róma tőszomszédságában, ezeréves kereszténységgel a hátunk mögött elfelejtjük, miről is szól az ünnep, semmi jogunk a fejünket csóválni, bírálva a szíriai, közép-afrikai, kongói állapotokat. Hiszen a mi békénk is csak felületes, az ajándéközön nem tudja elfedni, hogy mennyire elidegenedtünk egymástól, a csillogó nyakék egy szomorú szíven nyugszik, apa haragos, mert nem úgy áll a fa, ahogy kellene, anya ideges, mert biztos nem lesz olyan a halászlé, ahogy tervezi, s a gyerekek megszokják, hogy karácsonykor az egész család kiabál, de legalább kapnak egy csomó mindent. Lehetőleg fülhallgatóval, mert akkor a veszekedést nem lehet hallani.”