Bár a VIII. parancsolat magyarázata közben mi keresztyének ki szoktunk térni arra, hogy tulajdonképpen a pazarlás is a lopás egy fajtája, hiszen a másra, hasznosításra kapott isteni ajándékok eltékozlása megrövidít egyént vagy közösséget, ettől függetlenül mi magunk is hajlamosak vagyunk a pazarlásra egyházon belül is.
„Olyan struktúrában működünk, mely nem felel meg a mai kor igényeinek, nem oda csoportosítja az időt, az energiát, ahol igazán hatékonyak tudnánk lenni. Sok a pazarlás amiatt is, hogynem egy hézag van a felelősségi kérdésében, sok esetben jog és kötelesség, számonkérhetőség nem áll arányban egymással. A humán erőforrások pazarlása is folyik, mikor a jól húzókat végletekig kizsigereljük a „szent szolgálat” minden ellenérvet lesöprő magasztos szlogenjével, az alkalmatlanok esetében pedig feláldozunk gyülekezetet, mert hát ki mondja meg neki, meg jogilag szinte lehetetlen közbeavatkozni. Csak egy ötlet: Miért nem nézzük meg, hogy kinek milyen karizmája van, és regionális vagy megyei szinten aszerint mozgatnánk pl. a lelkipásztorokat, hogy ki miben tehetséges, közben levéve rólunk annak a terhét, amihez nem értenek. Pazaroljuk az időnket is sokszor lapos, parttalan tanácskozásokkal, melyek konkrétumok, megvalósítható, számonkérhető határozatok nélkül érnek véget. Nekem ebbe a kategóriába tartozik az órarendbe iktatással megszaporodott sok 1 fős hittancsoport is, mely a mi szórványreformátus vidékünkön igen jellemző. Bár ismerem én is az ének sorait:”egy lélekért se érjen vádja téged”, és az ige parancsát az elveszett 1-ről, de ugyanakkor kérdezem, hogy kikre jut még ezeken a gyerekeken kívül a gyülekezetben személy szerint, egyénileg heti 45 perc?!”