„Valahogy viszonyulni kell mindenhez, amihez kötődünk. Halottainkhoz is. Belém a szeretet jár vissza. Nem a napé, egyre kevésbé adatik meg a halottak-napi hazajárás. Nyáron, virágos mezőkben úszunk gyermekeinkkel a Temető oldalon, hogy megmutassam nekik is apai jussukat az emlékezésre. Mert akik vagyunk, azok által vagyunk, akik közül már sokan nincsenek közöttünk.
Halottak napja a megmásíthatatlan múlttal és a kikerülhetetlen jövővel való szembesülés. Alkalom az Isten-közelségre való vágyódásra. Mert akik itt e földön együtt voltunk Krisztusban egymással, Vele együtt nemcsak eltemettetünk, hanem fel is támadunk az örök életre. Ez a remény teszi meghitté az emlékezést. Ez a remény repít haza gondolatban. Hogy melyik hazába? Mindkettőbe: a szülőföldre és oda, melynek határa túl van a csillagokon.”